2015. január 11., vasárnap

Prológus
Amikor minden szertefoszlik


- Minden rendben van?
- Igen. Örülök, hogy így döntöttem. Most már minden rendben lesz! – Kate az ujjai közé csavarja az arcomba omló szőke tincsem, és magához ránt egy szoros ölelésre. Az utazás izgalma végigszalad a testemen, és egyedül csak azért érzem fájdalmasnak ezt a búcsút, mert ő itt van. Az adrenalin apró tűszúrásokként zizeg végig a bőröm alatt, és a hátát simogatom, miközben a vállamra hajtja a fejét.
- Hiányozni fogsz, húgi. Minden percben. - Megpuszilja az arcom, és oldalra simítja a hajam. – Azonnal hívj, amint megérkeztetek.
- Hát persze, Kate. És te is nekem. Sok minden történt mostanában. Becsüllek a kitartásodért. Tényleg örülök neki, hogy egy ilyen szuper tesóm lehet, mint amilyen te vagy. Ne feledd, Kate. Mi már csak egymásnak vagyunk. Te vagy a családom. – a vállamba bokszol, és enyhén megtaszít, de tudom, hogy átérzi a mondandómat. Az arcán ott ül a letörölhetetlen vigyor, de a szemében látom a fájdalmat, a szomorúságot: nem akar egyedül maradni. Nem ilyen hosszú időre. A szüleinkről kiderült, hogy nem is a valódi szüleink, és ettől a pillanattól kezdve minden felborult. A barátommal elhatároztunk, hogy átköltözünk Párizsból egy csendes londoni nyaralóba, amit még a nagyapja után örökölt. Örültem, hogy támogat és mellettem áll – sosem fogom tudni meghálálni neki. Kate megfogja a kezem, és magával ránt a kijárat felé. Dexter már a parkolóban vár, a hatalmas bőröndöket taszigálja befelé a csomagtartóba, az arcán csibészes mosoly terül szét, ahogy meglát bennünket viháncolva kilibbenni az ajtón. Még egyszer utoljára átölelem Kate-et, és elerednek a könnyeim. A hátamat lapogatva csitít, az ő szeme is fényes, de mindig is jobb volt nálam, ha az érzelmek féken tartásáról volt szó. Én túlságosan hamar kiborultan mindenen, vitát rendeztem, aztán meg napokig bántam a dolgot. De a mostani helyzet más volt. Merőben más. Úgy érzem, hogy elárultak. Huszonkét évnyi hazugság után merészen mondhatom, hogy elegem van. Végeztem… Örökre. Rámosolygok Kate-re, és integetve elindulok Dexter rozoga Fordja felé – az arcomról leitatom a könnyeket, és beszállok az utasülés felőli ajtón, behúzom, majd letekerem az ablakot. Vadul integetek Kate-nek, ahogy a kocsi kigördül a parkolóból, felhányt murvát és kipufogógázt hagyva maga után, és belesüppedek az ülésbe. Ennyi volt.
- Készen állsz? – Dexter megmarkolja a kezem, biztatóan megszorongatja, hogy erőt és kitartást leheljen belém. Rámosolygok. Ő az egyetlen személy, aki megérti a helyzetem, és elfogadja a döntésemet, ahelyett, hogy mindenféle módszerrel maradásra akarna bírni – ellenben Kate-tel, vagy a barátnőmmel, Lindával. Dexter megbízik bennem, és ez mindennél megnyugtatóbb. Feladta értem az életét, a családját, de még az állását is, noha csak egy helyi bárban dolgozott pultosként. El sem hiszem! Tiszta lapokkal kezdhetek, új hely, új élet – vele.
Hátradőlök az ülésen, és figyelem Londont, az épületeivel, az utcáival, és hagyom mindezeket elsuhanni, magam mögött hagyni, hogy egy újabb, kecsegtető időszámítás vegye a kezdetét, és lassan rázódjon minden a helyére – vele együtt. Örökké.

***

A PÁRIZSBÓL LONDONBA VEZETŐ HATÓRÁS AUTÓÚT totál lezsibbasztja a lábaimat, és az államat a tenyerembe támasztva nézem az elsuhanó tájat. Felemelem a Sprite-omat, és a számba veszem a szívószálat, hogy a hideg ital enyhítse a testem lángolását – a kettes csatorna időjósa szerint mintegy harmincfokos melegre számíthatunk, de én a tűző nap ragyogásából, és a forró szélből legalább negyvenfokos kánikulára tippelek. Lehajtom a szélvédőt, és a szememre csúsztatom a napszemüvegem, és belepislogok a napba, miközben az italomat szürcsölöm. Dexter mereven figyeli az utat, a tekintete kifejezéstelen, és az ujjpercei kifehérednek, ahogy erősen szorítja a kormányt. Ideges. Oldalvást rásandítok, figyelem a szempillái rezdülését, és a tekintete cikázását, ahogy megpróbálja felmérni, hogyan előzze meg az előttünk zúgó kamiont. Az ujjaimat a combjára csúsztatom, és bíztatóan belemarkolok, miközben felcsipog a jelzőlámpa, és erőteljesen a gázra tapos: a mozdulattól megfeszülnek az izmai, és az autó kihúz a sávból. A kilométerórát figyelem, és a torkomba valami ismeretlen, kellemtelen szorongás kúszik, és a tüdőm összeszorul az izgalomtól. Hunyorítok. 120 km/h, 140 km/h, 200 km/h… Mosoly terül szét enyhét napbarnított arcán, és legszívesebben végigsimítanék borostás, merev állán, de nem akarom elvonni a figyelmét. Visszafojtom a lélegzetem, és a pilláim függönyén keresztül észreveszem a sebesen szembehajtó Chevroletet. Önkéntelenül a padlóba taposok, mintha én lennék a sofőr és egyetlen kimért lépéssel lefékezhetném a kocsit, de ekkor már tudom: a félelem megfékezhetetlen hullámban söpör végig a testemen, és az adrenalin végigszánkázik a zsigereimben. Sikítani akarok, de a hangok a torkomra fagynak, és rémülten meredek a beütköző autóra. Rohamosan közeledik. Dexter megpróbál visszahúzni a saját sávunkra, de túl kicsi a hely, mert közben az autók összetömörültek, és kiszorítottak bennünket. Dexter állkapcsa megfeszül, és már tudom, hogy elkerülhetetlen a végzetes tragédia. Ha most meghalok, elégedetten halok meg. Gyönyörű két év van mögöttem, és sosem fogom tudni meghálálni ennek a fickónak. Egy szűk rés keletkezik a saját sávunkon, mintha a sofőrök felfigyeltek volna a közelgő veszélyre, és Dexter éppen akkor kapja jobbra a kormányt, amikor a közeledő kocsi az autónk orrát súrolja: a lökéstől elvesztem az egyensúlyomat, és az ajtónak vágódom. Belekapaszkodom a fogantyúba, és egyenletesen próbálok lélegezni. Sajnos nem tudta egyenesbe venni a kocsit, ezért nekirohantunk az autópályát szegélyező fémkorlátnak, ami csikorogva elpattant, és a váratlan lökettől – hiába is taposta eszeveszettül a féket – az autó alázuhant a semmibe. Lágy, könnyed érzés volt, és először fel sem fogtam, hogy mi történik velem, aztán meg feltörtek a torkomon a sikolyok: ráztam a fejem, és teli torokból üvöltöttem, mint egy őrült. A biztonsági övem. Nem kötöttem be a biztonsági övem. Érzem, hogy kissé a levegőbe emelkedem, a lábam elválik a padlótól, és a fogantyút szorító kezem megrándul a lökettől. A kezem nekicsapódik az ablaknak, és az üvegzápor közepette robban szilánkokra. Az arcom felsebzett az apró üvegdaraboktól, a könnyeim egybefolynak a kicsorduló véremmel, és a tüdőmből sípolva áramlik fel a levegő.
– Dexter! – ordítom kétségbeesetten. – A rohadt életbe, meg fogunk halni… Csinálj valamit, kérlek szépen, csinálj valamit… Dexter! – A hangomat elfojtotta az ütés ereje, és úgy éreztem, mintha egy betontömb szakadt volna a testemre. Zihálva szedem a levegőt, az arcom lángolt a fájdalomtól, és a lökésektől hátravetődtem a hátsó ülésekre. A tekintetem végigszalad a látképen: egy domboldalon siklik lefelé az autó, és egy buckára felhajtva egy reccsenést hallok, és a kocsi a hátára fordul, a fejem ide-oda pattog, és az ütések majdnem elkábítanak, amikor megérzem Dexter kezét az ujjaim köré simulni: rám néz, és önfeledten elvigyorodik, bár a szemébe könnyek gyűlnek, és én is csak elmosódottan látom az alakját. Minden olyan szürreális. Csak egy álomban vagyok. Egy rémálomban. Nyugalom, Cris. Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel… Olyan erősen markolom a kezét, hogy szinte összeroppannak a csontjaim, de nem törődöm az újult fájdalommal: lehunyom a szemem, és összeszorítom a fogaimat, mintha bármit is elérnék ezzel a védekező pózzal. Valami oldalról az autónak csapódik – valószínűleg egy szikla –, és felhasítja a Dexter felöli ajtót. Éles fémdarab pattant fel, és sikítva rántom magam felé Dextert, de már késő: a fém átszúrja az ingjét, és a bordái között bukkan elő. Dexter melegen mosolyog rám, a mellkasából feltörő vér elárasztja kékkockás ingjét, és a torkából feltörő hörgő hangoktól rohamot kapok: zokogni kezdek, miközben ide-oda ütközöm a kocsi rángatózásától, és belemarkolok Dexter izmos vállába, hogy megtartsam magamat. Megfogom a vállát, és összeszorított fogakkal előrehúzom, de a fém meg sem moccan, ott feszül a mellkasában, éles sebes vájva a bőrébe. A karjába vetem magam, ügyelve, hogy nehogy felsértsen a fémhuzal, és átölelem rángatózó, vérben fürdő testét, ami egyre erőtlenebb: sírva szorítom, és a vállába temetem az arcomat, érezve jellegzetes, mentolos illatát, ami a vérének vasas, forró szagával keveredik. Összetörten heverek a karjaiban, a kezei följebb csúsznak a derekamon, és megpróbál átölelni, de a karjai lehanyatlanak a teste mellé. Összerándul. Hüppögve ölelem, egyre jobban és jobban, miközben a füléhez hajolok, és belesuttogok:
– Minden rendben lesz – zokogok. – Tarts ki, Dexter! Tarts ki… Minden rendben lesz, minden rendben lesz… – az ujjaim a tarkójára csúsznak, közelebb hajolok hozzá, belecsókolok a hajába, és a fejét a mellkasomhoz szorítom, a szívem fölé. Kipillantok az ablakon, és meglátom az autópálya egy újabb szakaszát. Ezúttal egy magasabb korlát határolja, és az autó lelassulva, ronccsá törve, nekisiklik a fémhuzalnak, és egy utolsó hördülés és rázkódás közepette megáll. Fura megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, de azon nyomban elpárolog, amint megérzem Dexter testének összerándulását. A feje a vállamra hanyatlik. A lélegzése lelassul. A keze elernyed. A tartása különösen laza, és mindettől hirtelen jeges félelem kúszik a torkomba. Elvesztem. El fogom veszíteni. Felszínre tör bennem a gyász, és a könnyeim elapadhatatlanul csorognak végig az arcomon. A mellkasára potyognak, és a kezemmel masszírozom az arcát, hogy életet leheljek bele.
– Itt vagyok. – suttogom. – Dexter, nézz rám! Nézz rám. – lassan kinyitja a szemét, ami ide-oda rángatózik, és megpróbál rám fókuszálni. Csakis rám. Nyöszörögve felemeli a kezét, és megfogja az arcomat. Az ajkamat az övéhez közelíti, és gyengéden megcsókol.
– Én vagyok a hibás, Cristine – nyögi a szavakat erőlködve. – Te semmiről sem tehetsz. Cris! Nézz rám… – El kellett fordítanom a tekintetem, mert a szavaitól összefacsarodik a szívem, és nem volt lelkierőm ránézni. Aztán mégis ránézek, és meglátom a pillantásában megbújó belenyugvást: a végtelen beletörődést. – Emlékezz rám, úton-útfélen, éjjel-nappal, korán reggel, az álmaidban… De sose legyek a rémálmaid tárgya! Soha.
Megpuszilom az arcát, és nem veszem le róla a tekintetemet, miközben úgy teszek, mintha erős lennék, mintha sikerült volna időközben felhúznom azt a bizonyos falat, ami elzárja az érzéseimet. Mintha. Szirénázás hangja üti meg a fülemet, és arra gondolok, hogy valaki időközben kihívta a mentőket az autónkat látva. Nem, ez nem történhetett meg. A tagadás fázisában vagyok, a gyász előtt, a hitetlenség lépcsőjén, és a karomba csípek, hátha felébredek. Semmi. Az kocsiban roskadok, karjaimban Dexter ziháló testével, és a könnyeim megállíthatatlanul ömlenek. Félek. Életemben először megtapasztalom, átérzem, hogy milyen is a valódi félelem. Az a félelem, amit a csontjaidban érzel, amit nem kívánsz még az ellenségednek sem. A félelem, ami tönkretesz, ami megtépáz, és ami után soha nem lehetsz ugyanaz, mint aki azelőtt voltál. Átvetem a karomat a vállán, megragadom a könyökét, és így ringatózunk összefonódva, szinte eggyé olvadva, míg a mentősök hangja egyre közelebbről és közelebbről szűrődik felénk.
Aztán valaki feltépi az ajtót, megragadják a karjaimat, pedig én zokogva ölelem Dexter testét, mégis kirántanak, ráemelnek egy hordágyra, és egy szőke nővér máris gézzel és hintőporral közeledik felém. Csak ekkor tudatosodik bennem, hogy a testemet vágások tarkítják, és a saját vérem egybemosódik Dexter vérével. Kiáltozni akarok. Érte ordítani, de már késő: a nővérke befecskendez valamit a karomba, és megsemmisítő, álomtalan álomba zuhanok, ahol az összes gondolatom elenyészik, és csupán csak a sötétség uralkodik fölöttem.
A sötétség.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó én el is sírtam magam rajta :( kissé szomorkás de nem azért jó. Mikor lesz következő rész?:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy elnyerte a tetszésed a prológus. Holnap kerül ki az oldalra a második fejezet. :)) :*

      SamWilberrytBlack xx

      Törlés