1. évad 3. fejezetAmikor az álarc lehull

FELRIADOK. A SZÍVEM ŐRÜLT ÜTEMBEN ZAKATOL, hallom a dobbanások visszhangját a mély csendben. Oldalra fordulok, és belepislogok a sötétítőn átszűrődő halványsárga napsugarakba, amik szaggatottan elárasztják a hálószoba sötétségét. Kapkodva szedem a levegőt, úgy érzem, mintha egy betontömb zuhant volna a mellkasomra. Levetem a hálóingem, és felülök az ágyban. Éppen a nyakpántos felsőmet rángatom magamra, amikor halk, fojtott neszeket hallok a túlsó szobából átszűrődni. Megdermedek, és zihálva összepontosítok a hangfoszlányok irányába. A kíváncsiság felülemészti minden ép gondolatomat, és égető vágyat érzek arra, hogy mindent kifülelhessek. Felállok, és a fotelre ülve a falhoz szorítom a fülemet: egy paplan, valamint egy párna suhogását-puffanását hallom. Erőtlen kiáltások törik meg a feszült csöndet, és felismerem Harry dühös hangját. Neee… Neee… Neee… – kiáltja fuldokolva, és hallom, ahogy ide-oda dobálja a karját, a teste rángatózásától az ágy fülsértően nyikorog, a rugók eszeveszettül pattognak. Percekig kuporgok a karfára támaszkodva, és néma rettegés kerekedik felül a testemen: mi baja van? Egy belső hang azt súgja, hogy tudnom kell, de egy másik hangocska óva int attól, hogy beleártsam magam Harry életébe. Valami azt súgja, hogy megrémülnék. Hogy futva menekülnék. Megrázom a fejemet, és elhessegetem a kéretlen gondolatot, amit valószínűleg Margaret ültetett el az agyamban – indokolatlanul.

Ne… Ne… Ne…

Ő az! 

Ezt nem teheted, Co…

Mintha elvágták volna a filmszalagot. A hangok elhalnak, és valami csattan a padlón, aztán síri csend ereszkedik a szobára, amitől libabőr szalad végig a hátamon, és a tarkómon felmerednek a pihék.

Én… Te…

Co…

Nem emelem fel a fejem, elgondolkodva bámulom a bézsszínű, apró virágmotívumokkal díszített tapétát, és a szobára újra csend borul, a levegőben érzem az izzó feszültséget. Az ajkamba harapok, és rettegve várok. Valamiért baljóslatú előérzetem támad Harry sokkos rémálmát kifülelve, és a torkomban apró gubancba gyülemlik az idegesség.

A-azt csi-csinálom, amit mondasz. Bármit. Bármit meg-megteszek…

Csak… csak kíméld meg. Kíméld meg őt!

A suttogása átcsap ordítozásba, és ekkor, mint valami vekker – amit felhúztak –, rémülten az ajtóhoz szaladok, és átrohanok a szobájába. Villanyt kapcsolok, és lehuppanok az ágyára. A hasán fekszik, a lepedő izzadt teste köré csavarodik, a lábai keresztbe, és mindkét karja hosszan elnyúlva a matracon. A vállára tapasztom a kezemet, és teljes erőmből megrázom. Fura nyöszörgés szakad fel a torkából, és kérdő tekintettel a hátára gördül, majd a karját a homlokához emelve – hogy eltakarja a vakító fényáradatot –, kinyitja a szemét, és töprengve pislog rám néhány pillanatig. Ismeretlen érzelmek váltakoznak bennem, és nem tudom hová tenni az iránta mutatott érzéseimet.

– Harry? – kinyújtom a kezem, és kisimítok pár izzadtságtól nedves tincset a homlokából. – Jól vagy? Szörnyű rémálmod lehetett. Ide-oda dobáltad magadat, és… és… – a hangom elakadt, ahogy az ujjai a csuklóm köré fonódnak, és hiába próbálom kiszabadítani magam, képtelen vagyok rá. Jeges borzongás söpör végig a tarkómon – akár egy kósza szellő –, és magyarázatra várok. – Örülnék, ha elmondanád… Ha megbíznál bennem. – jegyzem meg halkabban.

Kurtán bólint, és belevág.

– Néha… – mondja fintorogva. – Rémálmok gyötörnek. Legtöbbször homályos képkockák. Sötétség, vízcsöpögés, egy kiáltozó ember…

Megfogom a kezét, és cirógatóan végigsimítok az ujjpercein, majd megadóan bólintok – mintha mindent értenék. Csakhogy ez nem így van. Rá akarok kérdezni valamire, ami szöget ütött a fejemben, de nem akarom felzaklatni, és emiatt a felszínre hozni az imént megélt kínos rémálmot, úgyhogy inkább csöndben maradok, és mosolyogva fürkészem az arcát. 

– Egész biztos, hogy… – a szavamba vág, és összekulcsolt kezét az ölébe ejti.

– Egész biztos! – súgja pimaszul, de enyhe csalódottság csendül ki a hangjából. – Az életben három dolog van, amiben biztos vagyok: az első, hogy odavagyok nőkért, a második, hogy egyszer mindenki meghal, és a harmadik, hogy soha, semmiben sem vagyok biztos… Egyáltalán. – a hangja nyugodt, de tudom, hogy komolyan beszél. Megcsóválom a fejem, és vigyorogva meredek rá. Bár a gyász erős fájdalma szinte minden órában megfékezhetetlen hullámban tör rám, Harry valahogy képes elérni mindazt, hogy ez az egész egy fokkal tűrhetőbb legyen. Elviselhető.

Harry

KÜLÖNÖSEBB TÉT NÉLKÜL MEGŐRIZNI EGY TITKOT SOSEM KÖNNYŰ, de amikor fenyegetéssel és bántalmazással parancsolnak hallgatásra, az mindennél rosszabb. Ülök az ágyon, és figyelem, hogyan váltakozik Cristine arca. Sajog a szívem, ha rá gondolok, a veszteségére, a fájdalmára, de semmit sem tehetek. A kezem meg van kötve. Pórázra fogtak, akár egy megboldogult kutyát, aki az emberek közelében dühöngő vadállattá változik. Ilyen lennék? Cristine végigsimít a karomon, és az érintése mentén apró, tűszúrásszerű bizsergés árad szét. Nem tehetem. Megvetem a lábam, és az ölembe ejtem a kezem. Azért nem. Folyamatosan figyelmeztetnem kell magamat a határozott önuralomra, különben elvesztem a fejem, és ez a játék is egy őrült tébollyá változik. A feladat a megerősödés, a cél a tökéletes elszigeteltség ettől a velejében romlott társadalomtól. Cole szavai jutnak eszembe, és tátogva suttogom őket. Cris az arcomat fürkészi, és megpaskolja a vállamat. Szeretnék felkelni, de csupán csak a paplan takarja a testemet, és kizárt, hogy meztelenül flangáljak a kislány előtt.

– Mi a helyzet szépségem? – Cristine félénken pislog rám, és azonnal lesüti a szemét, ahogy meghallja a becézést. Zavartan feláll, és tétován összefonja a karját, hogy magabiztosabbnak tűnjön. Valamit motyog a fontos és halaszthatatlan dolgairól, és ördögi vigyoromat látva kisuhan a szobámból. Behúzza az ajtót, és a távozását követően üres csend telepedik a szobára. Van ebben a lányban valami, ami megkülönbözteti őt a többitől. Valami különleges. Elmondhatatlan. Szükségem van a jelenlétére, mert már csak attól is derűsebb kedvem lesz, ha a közelemben tudhatom – és elveszhetek a pillantásában. Szörnyű egy év van mögöttem, és jócskán elkövettem meggondolatlan döntéseket, amelyek hatással lesznek a jövőmre, és éppen akkor fognak visszaütni, amikor nem is számítok rájuk, ezért bármennyire is szeretném, sosem lehetek együtt Cristine-nel.

Soha. Semmikor. Még véletlenül sem.

Cristine

KILÉPEK A SZOBÁBÓL, ÉS HALKAN BEHÚZOM AZ AJTÓT. Emlékképek villannak fel, és újra a kórházi ágyon találom magam, érzem, ahogy Harry közelebb hajol, telt ajkai a fülcimpámat súrolják, és érthetetlen szavakat suttog nekem. Megrázom a fejem, és a konyhába sietek, hogy összeüssek magamnak egy könnyű gyümölcsturmixot, amikor valami kemény csapódik a testemnek, és a hirtelen lökettől hátratántorodom, de még mielőtt elesnék, erős ujjak fonódnak a csuklóm köré, és a fickó magához ránt, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Hálásan bólintok, és hátrálok egy lépést. Fekete bőrdzsekit látok, farmernadrágot, és bokáig érő bőrcsizmát, amin apró esőcseppek csorognak végig. A fickó motorsisakot visel, mert nem látom az arcát, aztán lehúzza a kesztyűjét, és leveszi a bukósisakot. Megrázza a haját, és kezet nyújt.

– Max Ward – megrázom a kezét, és egy kicsivel tovább szorítom hatalmas mancsát, ami neki is feltűnik, de nem tesz említést. Különös az akcentusa, olyan jólesően bizsergető, érdes, mégis lágy, finom hangzású.

– Cristine vagyok – dünnyögöm. – Cristine Harris.

Nem tesz említést az ittlétemre, hanem csak lazán a falnak dől, és zsebre vágja a kezét. Kutató tekintete végigjárja a testemet, amitől fülig elvörösödöm, és próbálom leplezni a zavaromat. Kinyújtja a kezét, és megérinti a vállamat. Ijedten feleszmélek.

– Harry? – kérdezi. – Itthon van? Ezer éve nem láttam az öreget.

Felnevetek a becézésén, és a szobája felé intek. Megpaskolja a vállamat, és rám kacsint.

– Köszi, kislány – motyogja. – Később találkozunk. – Feltartja a mutatóujját, és a válla fölött visszaint. Meredten bámulom, aztán elfordulok, és elindulok valami harapnivalót összeütni magamnak, és ennek a két jómadárnak. Igazán jól szórakozom rajtuk, és azon kapom magam, hogy az egyik Rolling Stones számot dúdolgatom, miközben a konyhapultok és a hűtő között sürgök-forgok. Előveszek hat tojást, sajtot, paradicsomot, salátát, és összeütök egy finom rántottát. Utána a fiúknak csinálok egy különös adag turmixot, amibe titokban belecsempészek egy kis grapefruitot, hogy kesernyésebb legyen az íze. Jókat kuncogok magamban, és az este előrehaladtával a kedvem is egyre jobb, és azt veszem észre, hogy örülök, hogy itt lehetek – a történtek ellenére is. Különös mód a fájdalmaim háttérbe szorulnak, mintha sikerült volna felépítenem magamban egy falat, ami elzárja a kínos érzéseimet, és eloszlatja múltam árnyait. Újra halkan énekelni kezdek, amikor egy hirtelen megragadják hátulról a csípőmet, és megpörgetnek. Harry áll velem szemben, az ajkán gúnyos mosoly, és a tekintete szikrákat szór a meglepettségtől. Összevont szemöldökkel bámul rám, és az ajka kissé lebiggyed, mintha elámulna a hangomon.

– Szeretsz énekelni? Nem is említetted. – Az arcán ott van a letörölhetetlen vigyor, ami annyira szeretek. – Ez gyönyörű volt.

Hátrálok.

– Te… Te mindet hallottad? – ijedten ránézek, és legszívesebben elsüllyednék a szégyenemben, amikor arra gondolok, hogy végignézte az esti kiselőadásomat, amiben ráadásul még táncoltam is. Édes istenem!

Feszélyezetten bólint. Azonnal pipacsvörös leszek, és mindenfelé fordulok, csak vele szembe nem.

– Nagyon ügyes voltál. – dicsér meg, és játékosan végigszánt a hajamon. Az ujjbegyei a fejbőrömet érintik, és bizsergető energiahullám nyargal végig a testemen az érintésétől.

– Max adott egy kis pluszmunkát, de ha esetleg kedved támad, eljöhetsz velem. Nem lenne ellenemre, ha… – félbehagyja a mondatot, és pimaszul rám kacsint. Max megjelenik a hátunkban, és magamon érzem kihívó, hetyke mosolyát. Illedelmesen megköszörülöm a torkomat, és a pulton álló tányérok felé bökök.

– Szobára akarjátok vinni, vagy megeszitek itt kint? – kérdezem, és a turmixgéphez sétálok, hogy kitöltsem az italokat is. Alig várom már, hogy megkóstolják.

– Ó, szobára mást akarunk vinni… – hallom meg a hátamban Max hangját, és elkínzottan felnyögök. Egy tálcára pakolok mindenféle kaját és innivalót, majd egyenként a kezükbe nyomom őket, és megpaskolom a hátukat – egymásra néznek, és felnevetnek.

– Na, tünés, elegem van az ingyen kabaréból! – rikoltom utánuk, de ők ekkora már eltűntek a folyosókanyarban, és újra kellemes csend telepszik a nappalira, ami megnyugtatóan hat sikongató idegeimre. Visszaemlékszem Harry mondanivalójára, amiben valami munkát emlegetett, és arra kért, hogy tartsak vele. Összeszorul a mellkasom, ha arra gondolok, hogy akár egy olyan kis zárt térben is együtt kell vele lennem, mint az autó, ráadásul több órán keresztül. Az ajkamba harapok, és bekapcsolom a tévét, majd a díványhoz sétálok, és unottan ledőlök. Egy kis ideig szörfözöm a tévécsatornák között, aztán megállapodom egynél – valami rémes zeneadónál –, és a vállamra hajtom a fejem, hogy álomba zuhanjak.

Harry

ELCSUKLÓ HANGGAL SUTTOGOM MAXNAK a teendőket, és próbálok felocsúdni a beálló csendben. A szívemben gyúló bűntudat valósággal szétmarja a lelkemet, és az érzés nem hagy nyugodni. Besötétedik már, mire mindennel végzünk, és lázasan kutatok az emlékeim között, hogy visszaemlékezzek arra a napra, amikor minden elkezdődött. Pokol volt. Az ablak előtt állva a testem ellazul, megpihen egy pillanatra, és némán figyelem a szitáló esőt, és az aláereszkedő ködfoltokat. Későre jár már, és nem vágyom egyébre, mint egy kellemes, forró zuhanyra, ami ellazítja a végtagjaimat. Megremegek a testemen végigszáguldó jeges borzongástól, és a szekrényből kiveszek egy tiszta, fehér törülközőt, amit a vállamra terítek, és elindulok a mosdó irányába. Behúzom az ajtót, és kilépek a folyosóra. Síri csend fogad, minden olyan békés, mozdulatlan. Komótosan végigsétálok a képkeretekkel teliaggatott falak mellett, és fojtott sóhajok ütik meg a fülemet. Keserű kétség és legyűrhetetlen vágy váltakozik a lelkemben. Cristine szuszogását hallom, de csitítom az éber kíváncsiságom, és belépek a mosdóba. Hosszú percekig engedem magamon végigfolyni a szitáló vizet, érzem, hogy az izgalom elárasztja a testem, de semmit sem tehetek, véget kell vetnem ennek az egész őrült helyzetnek, amely körülvesz engem. Szinte lebegek a gőztől forró, fülledt és párás levegőben, ami belengi a testem, és ellazítja az izmaimat. Miután legalább félóráig állok a vízsugár alatt, gyorsan megmosakszom, és kilépek a tusolókabinból. A derekam köré tekerem a törülközőt, beletúrok átnedvesedett tincseimbe, és hátravetem őket, hogy leperegjenek a cseppek. Fásult elidőzöm a tükörképemen, tétlenül álldogálok, aztán kilépek a folyosóra, és a távolból szűrődő szuszogás irányába indulok. Cristine édesdeden alszik a kanapén, a haja a feje körül szétterülve, a keze összefonva a hasán, és a lábai keresztbe fonva lógnak le a dívány végén. Szórakozottan figyelem, ahogy a lélegzése felgyorsul, mintha álmában is megérezné, tudatában lenne a jelenlétemnek, és óvatosan odasétálok, majd lekuporodom eléje. A feje egyvonalban van az enyémmel, meleg lélegzete csiklandozza az arcomat.

Várok pár pillanatot, mielőtt felébreszteném, és csak csendben, elakadó lélegzettel figyelem alvó testét.

Cristine

– Hahó, kislány, ideje felébredni… – homályosan érzékelem, hogy valaki meglapogatja a vállamat, és hunyorogva kinyitom a szemem. Az álmomat elnyomják a kívülről áradó zajok, és felkönyökölök a pamlagon. Zihálva szedem a levegőt, és tátott szájjal bámulom Harry gödröcskés arcát, és figyelem, ahogy gyengéden rám mosolyog, és kisimít pár tincset az arcomból, majd a fülem mögé tűri őket. – Éjfélre jár. – Azonnal hátrahúzódóm, és megsúrolom a szemem. A faliórára bámulok, és elnyűtten konstatálom, hogy már jócskán elmúlt éjfél. Különös energiamezőben találom magam a közelében, és az elmaradhatatlan bizsergés most is végigszáguld a tarkómon, ami lágy forróságot áraszt szét a testemben. Harry szétterpeszti a lábát, és a két karjával közrefog, úgyhogy hátrahúzódom, és dermedten figyelem, amint kissé közelebb hajol, az ajka veszélyesen közel kerül az arcomhoz, meleg lélegzete kósza tincseim mozgatják, és elbűvölten bámul. Levegőért kapok, és úgy érezem, hogy a bőröm alatt perzselő tűzcsóvák szikráznak fel. Megugrik a pulzusom attól, ahogyan rám néz, és önkéntelenül is beleszédülök a pillanatba. Megsimogatja a fejem búbját, és az ujjhegyeivel a tenyerem belsejét cirógatja. Visszafogottan elvigyorodom, és Harry szobám felé int. Kinézek az ablakon, figyelem az utcákat és a kereszteződésekre mutató táblákat, amikor valami megüti a szememet. Egy fekete camaró parkolt a járdaszegélyen, és az utasülés felőli ajtó szinte villámcsapásszerűen vágódott fel, és kilépett egy visszafogott, fekete szmokingot viselő férfi. Lehajoltam, és az összefűzött ujjaim bámultam az ölemben, amikor Harry megérintette a vállamat, és akaratlanul is a szemébe pillantottam. Megfagyasztott az ismeretlen rettegés, ami a férfi láttán keletkezett bennem, és megfékezhetetlen hullámban árasztotta el a testem. A harmincas évei elején járhatott, egyenletes, sejtelmes arca volt, mély vonásokkal és ívelt szemöldökkel, ami egyfajta különös bájt kölcsönözött neki – és a belőle áradó eltökélt határozottság megingatta az önmagamba vetett hitemet, mert tudtam, hogy én nem vagyok ennyire roppant határozott és intelligens küllemű. A fickóról lerítt, hogy jó családba született bele, a távolból is észrevehető volt jólöltözöttsége, márkás ruházata, mintha vörösen villogó felkiáltójelek jeleznék körülötte, hogy csak úgy dúskál a pénzben.

– Paris – hebegte Harry, és az arca elfelhősödött a felismeréstől. – Évekig nagyon jó barátságban voltunk, aztán… – lehalkította a hangját, és félbehagyta a mondandóját. Gyengéden meglapogattam a karját, és finoman rámosolyogtam. Feszült energia szikrázott a helyiségben, és mindketten megmerevedve vártuk, hogy melyik pillanatban szűrődik kopogás és csengetés hangja az ajtó felől. A zaj azonban elmaradt. Figyeltem, ahogy az arcára zavar költözik ki, és sürgetően tudni akartam, hogy miről is van szó – de egyelőre csak csendben várakoztam. A combomra szorítottam a tenyerem, és éreztem, hogy hideg verejték ütközik ki a hátamon.

Felhorkantam.

– Nekem elmondhatod! – szegeztem neki a kijelentést, és közelebb húzódtam hozzá. – A térdünk összeért, és tompán érzékeltem, hogy apró remegéshullámok futnak végig a testén. Rossz előérzet kerekedett felül rajtam, de próbáltam legyűrni a torokszorító, kínos érzést, ami behálózta a gondolataimat. Harry lehajolt, hogy a szemembe nézhessen, és a szemében gyúló ezüstös csillanás mögött megláttam azt a féktelen dühöt, ami elszabadult a testében Parist látva. Aztán az ajkán halvány, de elharapott mosoly jelent meg, ami tanúbizonyságot tett róla, hogy képes féken tartani haragosan dúló érzelmeit. – Megértelek. – Suttogtam halkan, alig hallhatóan.

– Nem kellemes nekem erről beszélni, ezért halogatom a dolgot… – Ekkor mindketten kopogást – vagy inkább átható dörömbölést – hallunk a bejárati ajtó felől, és Harry a válla felett hanyagul hátrapillant, majd elnyűtten biccent. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzam, de egyetlen hang sem jön ki rajta, inkább csak értelmetlen, bugyuta habogás. Zakatoló szívvel figyelem, amint Harry az ajtóhoz sétál, sziszegve leszegi a fejét, és egy határozott, erős mozdulattal feltépi. Talpra kecmeregtem, és elrendeztem a ruhám szélét, és tíz ujjammal szántottam végig kócos hajamon, hogy valamivel megnyerőbb külsőt kölcsönözzek magamnak. Harry összevonta a szemöldökét, és kezet rázott a belépő idegennel, aki otthonos mozgással dobta le a válltáskáját, kilépett a cipőjéből, és a fogasra aggatta a kabátját. A félelmem azonnal elpárolgott, amint vetettem egy kurta pillantást Paris felé, aki laza testtartással magyarázott valamit Harrynek. Elöntött a jóleső megnyugvást, ahogy kettőjüket figyeltem, amint mosolyogva kutatják egymást pillantását, és Harry nevetve megpaskolja Paris vállát.

– Gyere, haver, bemutatlak Crisnek… – Harry megragadta Paris karját, és a nappali felé húzta. Paris jellemzően az a szoborszerű szépség, akiből sugárzik életerő, mégis van benne valami érdesség. Talán a merev álla, az ívelt járomcsontja teszi ezt, vagy a fényesen oldalra zselézett, lelapított fekete haja. Kierőszakolok magamból egy mosolyt, és komótosan, enyhén megrázom a kezét, majd a kanapé felé intek.

– Üljetek le. Hozok valami innivalót, és… – Harry megragadja a karomat, meleg ujjhegyei finoman a bőrömbe mélyednek, amitől a gyomromba ideges görcs csomósodik, de amolyan jóleső, bizsergető.

– Rendben van, kislány. Köszönöm.

Elpirulok a becézését hallva, és tüstént kiszakítom magam a szorításából; a konyhába sasszézom, hogy elővegyek két üveg lehűtött gyömbérsört – majd kiviszem nekik, és mindketten mosolyogva, hálásan bólintanak, amitől minden izmom megfeszül. Megfordulok, és a szobám felé veszem az utamat, amikor Harry robbanásszerűen visszakiált utánam. Ijedten megtorpanok. A vállam fölött lesek vissza.

– Cris, be kell ugranom a kórházba, és Max is velem tart, de gondolom, nincs ellenedre egy kis Parissal eltöltött idő. Beszélgethettek az éneklésről. A srác nagyon jól tolja… – Vigyorogva rám kacsint, és feltápászkodik ültéből. A pólója alatt megfeszülnek az izmai, és visszafogottan stírölöm a bicepszét.

Bólintok. Viszont valamiért legszívesebbe én is vele tartanék, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Max már az ajtóban várakozik, amikor újra feleszmélek, és Harry futólag még felém villant egy mosolyt, amitől kirajzolódnak a gödröcskéi, és pár göndör fürtje a szemébe hull, majd kilépnek a szélcsendbe, de a meteorológusok erre a hétvégére is heves szélfúvást, helyenként zivatart jósolnak. Abban a pillanatban, ahogy becsukódik az ajtó, felvillan előttem Paris elutasító, gonosz vigyora, és újra hatalmába kerít a baljós előérzet, ami zizegve szikrázik körülöttem. Az energia mintha felsűrűsödne a kettőnk közötti légüres térben, ő bosszúsan elmormol valamit, és a zsebébe süllyeszti a kezét – immár kartávolságnyira állok tőle, mert közben bicegve felém közeledik. Gúnyos félmosolya jókedvbe bújtatott dühről árulkodik, ami lassan, apránként tör a felszínre, akár egy vulkán belsejéből vagy a föld magjából áradó forró, mindent felperzselő láva, és moccanatlanul várom a reakcióját.

– Tényleg fogalmad sincs, hogy mi jár a fejemben, igaz? – remegve köpi a szavakat, egész teste remeg a dühtől. Fájdalom suhan végig az arcán, de rögtön felváltja az erős eltökéltség. Közelebb lép. Rémülten hátrálok, a lábam nekiütközik a díványnak, hebegve megtántorodom. A félelem ízét érzem a számban, ami sokban hasonlít a vérem vasas, kesernyés ízéhez, amit az autóbaleset során éreztem. Újra megrohamoznak az érzések – és könnyek gördülnek végig az arcomon. A tüdőmből nehézkesen, sípolva szakad fel a levegő, a hangom elcsuklik a fel-feltörő hüppögésemtől. Levegőért kapok, és védekezően magam elé emelem a karjaim. Ezüstös csillanás fényét veri vissza a karórám, és egy penge éle mosódik el a tekintetem előtt. Harcolok a bennem dúló érzésekkel, de képtelen vagyok támadni. A sokk harcképtelenné tesz, megfagyasztja a gondolataimat, egyetlen ép terv sem elevenedik meg bennem, amely alkalmas lenne a menekülésemre. Paris alakja bukkan fel előttem, az őrült vigyora, ami elzárja a látómezőmet, a sötét fürjei, amik szétziláltak, amint felemeli az öklét, és a keze az államnak csapódik. Éles, szúró fájdalom szikrázik végig bennem. Elvesztem az egyensúlyom, és a padlóra görnyedek. Zihálva kuporgok, az arcom a combom közé temetem, hogy csitítsam a rémületem.

– Lám-lám… – Paris az ujjai közt pörgeti a kést, és leguggol mellém. Gyilkos fény lobban a szemében. – A történelem megismétli önmagát. – Színpadiasan felnevet, az ujjai elfehérednek a penge famarkolatát szorítva. A bütykei hófehérek. Minden ízemben remegek, a rémületem ideges csomóba tobzódik a mellkasomba. Úgy érzem, mintha egy satu szorítana, a testem meg akaratlanul is egyre kisebbre és kisebbre zsugorodna össze – összeroppantva a csontjaimat. Rosszabb, mint az ütközés ereje. Rosszabb, mint a karambol. Aztán minden elsötétedik, és a levegő egy szuszra kiáramlik a tüdőmből. 

*

Lisával még azelőtt felpakoltunk a buszra, mielőtt elbúcsúztunk volna anyáéktól. A barátnőm biztatóan megszorította a kezem, és felmosolygott rám. Az arcán könnyed, gondmentes vigyor terült szét, de az én bensőmet ismét valami ismeretlen feszengés húzta össze. Ott álltam, és lebámultam a kezemben tartott bőröndökre. Két hét. Tizennégy nap. Rengeteg idő a szabadságra, és az izgalom, akár apró tűszúrások, bizseregve terjedt végig a karomon, mint valami vérlázító szer. 

– Készen állsz? – motyogta izgatottan. 

– Egyáltalán erre készen lehet állni? 

A mosolya kiszélesedett, és kitárt karjai szeretetteljesen fonódtak a nyakam köré. 

– Mindenekfelett – suttogta a bőrömbe, és a hangjából áradó végtelen nyugalom csillapította az aggodalmam. 

Ez idő alatt ismertem meg Paul Higgins-t.