~Visszatekintés~
A
gyárépületből szinte üvöltött a zene, az omladozó lépcső és a bedeszkázott
ablakok csak kitűnő álca volt a rendőrök számára. A dübörgő dallam összefolyt a
részeg tinédzserek ordítozásával, és már távolról megéreztem az alkohol
torokmaró szagát. Összefontam magamon a kardigánom, és megfordultam, hogy
rámosolyogjak Dexterre. Elhessegettem a rossz előérzetem, és odaléptem eléje,
hogy a karommal átfonjam a nyakát, és habkönnyű csókot leheljek az ajkára. Finom
borostája lágyan cirógatta az ajkam, amitől vigyorognom kellet. Hátrébb léptem,
és összefűztem az ujjainkat.
–
Készen állsz? – pislogott rám hatalmas, kék szemével. – Ugye tudod, hogy nem
muszáj bemennünk?
–
Hát persze, Dex. De ma van a születésnapod, és egy cseppet sem szeretném
elrontani! Különben is: király lesz! – pislogtam rá, mégis idegesen
fészkelődtem mellette. Hátrahajtottam a fejemet, és hagytam, hogy újra ellepjen
puszikkal. A kezét gyöngéden a hátamra tapasztotta, és egy picit hátradöntött.
A teste szorosan feszült az enyémhez, és az éjszakai sötétségben csak az állát
láttam tökéletesen kirajzolódni, ahogy az utcalámpák tompa fénye rávetül. A
tenyerembe fogtam az arcát, és lecsókoltam az arcára cseppenő esőcseppeket, az
álla megremegett a kezemben. Illedelmesen kinyitotta előttem a kaput, és
betessékelt. A bejáratnál egy széles vállú, izmos kidobó őrizte a helyet, hogy
senki se juthasson be észrevétlenül. Dexter megfogta a kezem, és a murvás
bekötőúton odasétáltunk a bejárathoz.
–
Két egész jegyet – morogta Dexter, és valamiért elkezdtem feszélyezetten érezni
magam. Kínos, baljós előérzet tekeredett a tarkómra. A fickó valamit
felfirkantott a kezében lévő papírtömbre, és már éppen akarta Dexter kezébe
passzolni a jegyeket, de ekkor a barátom felhorkant. – Basszus – nyögte. – A kocsiban
felejtettem a bukszám! Egy perc és jövök – bólintott a kidobó felé, aki a
falnak támaszkodva összefűzte a mellkasa előtt a karját. – Szívem – biccentett
felém is. Az egyre jobban szitáló eső végül átalakul záporrá, és vacogva
figyeltem, ahogy visszaszalad az autóhoz. A hajam nedves lett, és ragacsos
tincsekben tapadt az arcomhoz. A nagydarab férfi tett felém három lépést,
amitől hátrálni kezdem, és az apró kavicsok megcsikordultak a talpam alatt.
–
Odaadhatom a kabátom – mély, erőteljes hangja volt, és reszelősen visszhangzott
a fejemben. Hitetlenkedve néztem rá.
–
Kösz, megleszek nélküle – vágtam vissza ingerültem, mert utálom, ha
erőszakoskodnak velem. – De értékelem a nagylelkűséged.
–
Ugyan, ne csináld… Még a végén megfázol, cica! – durva, sebhelyes ujjaival
lehámozta magáról a kabátot, és amikor felém nyújtotta, egy fekete csillanást észleltem
a hátában. A közeledő alak macskaszerű, hangtalan léptekkel, szinte suhanva lépett
az ajtóhoz, és a szeme csak egy pillanatra villant felém. Göndör, elázott
fürtjei a homlokára tapadtak, és borostyánszín, a félhomályban roppant
intenzíven zöld szemét végigfuttatta rajtam. A mutatóujját az ajkára
tapasztotta, és összevont szemöldökkel jelezte, hogy maradjak csendben. Fekete
bőrdzsekijének hátuljára egy fehér H betű
volt varratva, két oldalt vörös szárnyakkal. Visszairányítottam a pillantásom a
kidobóra, és megéreztem egy apró, hátulról érkező lökést.
–
Parancsoljon – Dexter a kitetovált fickó markába gyömöszölte a papírpénzt, és
átvette a jegyeket, amelyeknek a széle kissé felkunkorodott az esőtől. – Maradj
mellettem – súgta a fülembe. – Nem igazán hölgyeknek való hely, de majd
vigyázok rád, ígérem. – Megfogta a kezem, és óvatosan felmásztunk a
lépcsősoron, majd Dexter a lábával belökte az ajtót, és az alkoholszag a
dübörgő zene tónusával egyszerre vágott mellkason. A bárpultnál azonnal
észrevettem Ninát, és legszívesebben azonnal megfordultam volt, hogy kirohanjak
és egész hazáig meg se álljak. De nem akartam elrontani ezt az estét,
szeretném, ha ünnepelten érezné magát Dexter, és ha ehhez az szükséges, hogy
elviseljem a csajt, akivel négy éven keresztül egy évfolyamra jártam, és aki
tönkretette hetedikben a szüleimtől kapott mobilt a szülinapomat követő napon,
hát legyen. Kibírom. Láttam, hogy Nina lezöttyen a székről, és azonnal kihúztam
az ujjaim Dexter kezéből. Bólintottam.
–
Menj csak, itt megvárlak. Hozz valami innivalót, mert ez a szag kiégeti a
tüdőmet. De ne legyen erős! – kiáltottam utána, de már eltűnt a tömegben. Égnek
emeltem a szemem, és undorodva figyeltem a közelgő Ninát. Hosszú, formás lábai
vannak, viszont hihetetlenül esetlenül tipeg felém, és a fenekéig érő dús,
szőke haja most egyenesre vasalva, mozdulatlanul tapadt a hátára. Erősen
szemügyrevettem, és karba fontam a kezem.
–
Tudtad? – vágott a mondandója közepébe. -
Bizonyára az anyukád… – és itt
jól észrevehető macskakörmöket rajzolt a levegőbe, és odatántorgott mellém. –…
akarta volna elmondani. – Egy pincér közeledett felénk, és ő leemelt egy
pezsgőspoharat. A fele a földre ment, ahogy lekapta, és nevetve belekortyolt.
–
Miről beszélsz, Nina? Nem túl korai már kilenckor beállva lenni? Részeg disznó.
–
Részeg disznó? Én legalább tudom, hogy ki
vagyok. Ellenen veled, Cristine Harris – a hangja erőteljessé vált, és
megingatta előttem a fejét. – A minap az apám dolgozószobájában találtam egy
dossziét. Csak annyi állt rajta rótt betűkkel, hogy Harris, és egyből felismertem a kézírását. Nem ismered a szüleidet,
Cris. Nora csak örökbefogadott. Nagyon kicsi voltál, és külön kérvény van
csatolva a hivatalos iratok mellé, hogy a dolog maradjon titokban. Lám-lám,
elismered, hogy mire jó, ha az apád a helyi árvaházban dolgozik? – A torkomba csomósodott a dühöm, és a
gyomromat görcsös érzés rántotta össze, de biztos voltam benne, hogy ez is csak
egy ócska tréfa, amit gondosan kieszelt. Bosszús léptekkel megindultam
mellette, de a tenyerével visszatartott. Előhúzott a zsebéből egy
összehajtogatott papírlapot, és a kezembe nyomta.
–
Nézd, Cris– a hangja olyan komollyá változott, ahogy még sosem hallottam. A
jegesség eltűnt belőle, és valami unott fáradtság kerekedett felül rajta, egy
cseppnyi megértéssel fűszerezve. – Tudom, hogy szörnyű vagyok, és négy éven
keresztül megkeserítettem az életedet, de ilyenben nem hazudnék. Mi értelme lenne? Egy idő után mindannyian, ha nem is
egészen, de egy icipicit felnövünk, és reálisabban állunk hozzá a dolgokhoz.
Abban a pillanatban tudtam, hogy erről muszáj tudnod, ahogy a kezembe került ez
az irat. Sajnálom, Cristine. – Megfordult, és az emberek kígyózó sorába olvadt.
Lecövekelve meredtem utána, és egy meleg kéz tapadt a vállamra.
–
Meghoztam az italokat. Neked frissen facsart narancslé – a kedvenced –, és
magamnak kezdésképp egy tequilát rendeltem. – Zavartan, összeszoruló torokkal
bámultam rá, aztán a kezemben tartott papírlapra, majd újra vissza rá. Kibontogattam
az összehajtogatott papírt, és egy hitelesített okirat állt előttem, ami
teljesen alátámasztotta, hogy a szüleim, akiket huszonkét éven keresztül szerettem
és az igazi szüleimnek hittem, csak
egy pár, akiknek nem lehetett gyerekük, ezért pont minket fogadtak örökbe.
Hármunkat. Engem, Kate-et és Liamt. A remegés fokozódott a gyomromban, és a
lábam alól kiszalad a talaj, de Dexter eldobta a poharakat, amik a padlóra
csattanva szétrobbantak, és a körülöttünk lévő teret alkohol, narancslé és
üvegszilánkok zápora árasztotta el, de ő gyöngéden elkapott, és a mellkasára
húzott. A többire már nem is emlékszem.
~Visszatekintés vége~
***
A
FEJEMBEN MINDEN GONDOLAT AZT HARSOGJA, hogy menekülnöm kell, mégis huzakodva
hajtogatom össze a ruháimat – azt a keveset, amit a baleset után sikerült kimenteni
a romok közül –, és rendezetten a piros bőröndömbe pakolászom. Hihetetlen, hogy
egyik percről a másikra mennyi minden képes megváltozni – tudom, hogy nem lenne
tisztességes, ha ezek után is Harry segítségére szorulnék, és mindketten
tudjuk, hogy van hová mennem, és a gyerekes csökönyösséget ideje félretennem.
Felnőttem. Bármennyire is szeretnék az a meggondolatlan tinédzserlány lenni,
aki valaha voltam, már nem vagyok képes rá – túlságosan is nevetségesnek és
éretlennek gondolna, arra pedig semmi szükségem. Miután végzek a csomagolással,
a táskáimat útra készen az ajtó mellé állítom, és lélekben felkészülök a
legnehezebbre: Harry elé kell állnom, és mindezt úgy elmondani neki, hogy egy
cseppet se sértsem meg, és neki se tűnjön fel, hogy az előbbi apró gesztusával
megbántott… elüldözött. Mintha pusztán a sors fintora lenne, egyszerre csak
megnyikordul az ajtó, és Harry széles válla bukkan fel előttem, rögtön utána
besétál, majd hanyagul levetődik az ágyamra – a rugók megcsikordulnak a súlya
alatt. A hátára dől, és összefonja a kezét a tarkóján.
–
Ó, szóval több napra készülsz… – ragyog fel a csibészes mosoly az arcán. –
Pedig én csak egyetlenegy napot
terveztem Torinóban maradni, viszont a kedvedért átírhatom a programokat, és
betervezhetünk pár plusz dolgot… Beülhetünk egy kávézóban csevegni rólad és
rólam. Kettőnkről. – a szavai úgy
hatnak rám, mint villámcsapások a mellkasomba, amelyeknek az utolsó szikrái
megdermesztik a szívemet – majd hitetlenül meredek rá.
– Kettőnkről?
–
Cris, attól a pillanattól kezdve, hogy két ember egy házba költözik – legyen az
bárminemű okból –, akkor már nem x-ről
és y-ról beszélnünk, hanem rólunk… Hidd el. – Lehunyom a szemem, és
azon gondolkodom, hogy honnan és miként erednek ezek a bölcs gondolatai ennek a
fiatal fiúnak. A rendületlen, kőkemény külső mögött bizonyára egy törékeny
ember rejlik. Megfogja a kezemet, és ekkor tudatosodik bennem és ér révbe a
gondolat, hogy én ezt nem érdemlem
meg, semmiképp sem engedhetek meg magamnak egy ekkora kiváltságot – őt. A rám törő emlékektől az arcom
felforrósodik, és a fájdalom egy ismeretlen formája gyengít el. Dexter. Alig egy hete történt. Friss
veszteségek mardossák a lelkem. Olyan elhatározást teszek, amelyről tudom, hogy
nem helyes, de muszáj megtennem a saját biztonságom érdekében – meg kell
védenem magamat az újabb csalódásoktól és fájdalmaktól.
Lezöttyenek
a dohányzóasztal előtti fotelbe, és mélyen a tüdőmbe szívom a levegőt.
–
Gyere el velem ma este Max bárjába – Harry az arcomat kutatja, a válaszomat
akarja leolvasni, de én könnyedén bólintok, és próbálom kipislogni a könnyeket
a szememből. Ez egy kitűnő alkalom lesz arra, hogy végleg lezáruljon életemnek
ez a szakasza, és titkokban elhagyhassam őt. Ugyan nem igazán éreztem magamat
szalonképesnek egy partizáshoz, mégis köszönetképpen igent mondtam a kérésére,
és miután fáradtságos nehézségek során sikerült kituszkolnom kíváncsi
tekintetét a szobámból, hogy valami szabadidőruhát ölthessek magamra, ismét
könnyek tolultak a szemembe a rám zúduló terhektől.
Nem engedhetsz a fájdalmaknak,
Cristine! Újabb bukás lenne. Újabb… fájdalmak. Egy
rózsaszín kapucnis felsőt és egy fekete nadrágot választok, ami kellemes
összhangban van copfba kötött, vállamra hajtott szőke hajammal. Még egyszer
utoljára megszemlélem magam a tükörben, majd a vállamra dobom a táskámat, és
megragadom a piros bőröndöm fogantyúját. Csikorogva döcög utánam, ezért
felemelem, és a kezemben cipelem ki. A folyosón csendesen osonok, és
gondolatban mélyen imádkozom, hogy a ház üres legyen, és semmiképp se fussak
össze Harry-vel. A konyhapulton észreveszem a slusszkulcsot, úgyhogy gyorsan
zsebre vágom, és kiaraszolok az ajtón, kisurranva a homályos szürkületbe. Felderengett
bennem egy emlék, amikor Dexterrel ugyanígy surrantunk ki egy sötét éjjelen a parkolóba,
hogy aztán egy hotelszobát kivéve újra együtt lehessünk, ugyanis az állítólagos
apám minden egyes leendő alkalmat kihasznált, hogy megpróbálja elhárítani tőlem
Dextert, mert nem bírta elfogadni, hogy a hazug,
álságos apuci kicsi lánya végre felnőtt, és képes megállni a saját két pici lábán. Körbepillantok a parkolóban,
és felkattantom az autó csomagtartóját, hogy bedobáljam a cuccaimat. Az egészet
egy barna pokróccal fedem le, és gondosan betűröm a szélét, hogy a bőröndöm
minden egyes négyzetcentiméterét takarja. Briliáns! Visszaosonok a házba, és
vízcsobogás hangját hallom, aztán egy lágy, mély, dallamos bariton szikrázik
végig a tudatomon, amitől minden izmom megfeszül, és epekedve, meredten hallgatom
tovább a kiszűrődő éneket – Harry. Az
ajkamba harapok, és elfojtok egy sziszegve feltörő sóhajt. A borzongás forró
áradatként száguld végig az ereimben, mintha egy vulkánkráterből feltörő
lávafolyam söpörne végig a testemen, fájdalommentesen, szétáradva a
zsigereimben, elöntve édes, csábító melegséggel.
–
Nocsak, simán elmehetnél kémnek is, tuti siker lennél a rendőrpasik köreiben… –
Harry hanyag vállvetéssel kilép a mosdóból, és bevágja maga mögött az ajtót. A
szokásos törülközőt tekerte a csípője köré, a puha anyag takarásából apró
szőrpamacsok kandikálnak ki, amiről muszáj
elfordítanom a pillantásomat, különben pillanatokon belül rákvörössé
pirulok. Az arcomba toluló vértől lágyan pulzál, lüktet a bőröm, mintha áram
száguldozna az ereimben. A gondolatok összefolytak a fejemben, mintha egy
masszává sűrűsödtek volna, és a tekintetem szorosan rátapadt Harry izmos
felsőtestére. Nem túlzottan kigyúrt, inkább csak amolyan jóleső látványt
biztosító, izmos, szemrevaló vonulatokkal rendelkezik, és akaratlanul is széles
mosolyra húzódik az ajkam. Felegyenesedem, mert tudatosodik bennem, hogy kissé
összegörnyedtem, ahogy elvesztem a látványban, és lazán a falnak dőlök. Elmosolyodom.
És erről az ártatlan mosolyról ismét
Dexter villan az agyamba: újra magam előtt látom, ahogy megáll a hálószobám
ajtajában, és lenéz rám. Az ágyon fekszem, a finom szaténlepedő beburkolja a
testemet, és reményteljesen rámosolygok. Ő megrántja a vállát, én meg eleinte
vonakodva fészkelődöm, de aztán beadom a derekam, és megpaskolom a magam
melletti helyet. Lefekszik mellém, az ujjainkat összefűzzük, meztelen lábunk
összeér, egymásba gabalyodik, és erősen magára húz. A ruhán keresztül is érzem vad
szívverését, ahogy megremegteti az egész testét, mintha a vérében áramolna a szívdobbanása.
A mellkasára hajtom a fejem, és ez volt életemben az első pillant, amikor nem
arra gondoltam, hogy mi lesz holnap, hanem csak az adott pillanatnak éltem, és
örültem, hogy átölelhet – hogy ott van nekem, még akkor is, amikor
reménytelenül elveszett vagyok. Harry megkocogtatja a vállam, és visszazuhanok
a valóságba. Gonoszkodó, buja vigyorral kurjant felém, akár egy felspannolt
gimnazista.
–
Mi van? – nevetve a fülemhez hajol, forró lehelete és a fürdőből áradó fülledt
páralevegő elborítja a nyakamat. – Tetszik
valami? – vigyorog.
–
Ó, hogy azt a… – a mellkasára
suhintok, és dühödten hátrálok. Hogy azt
az önelégült mosolyodat törölnéd le az arcocskádról, Harry Kicseszett
(Mindenkivel Kedves Vagyok) Styles!
–
Cris, nem az erősségem a sportszerűség – kiáltja utánam önelégülten. – Jobb, ha
ezt észben tartod! – szinte magamon érzem a kacsintását, de csak csendesen
kinyitom a szobaajtót, és nevetve besasszézom, hogy újra beletemetkezzem a
megszokott, zökkenőmentes magányomba.
A
BÁR IZZADT TINÉDZSEREKTŐL, és meztelen, kigyúrt testű férfiaktól volt fülledt.
A falak dohos szagot árasztottak, és mindezt tetézte az áporodott, forró
alkoholbűz, ami beitta magát a ruháink anyagába. Sikertelenül próbálkoztam
előretülekedni a nyomuló embertömegben, és minden oldalról testek csapódtak
nekem, a porcikáim már sajogtak az enyhén pulzáló fájdalomtól. Max egy
emelvényen állt, kigombolt inggel, szaggatott farmerben, fekete bőrbakancsban,
és a sárga lámpafényben árnyalódva kirajzolódtak a bőre alatt dagadó izmai.
Harry megragadta a csuklómat, és maga elé vonva védett a testével a szórakozó
férfiak eszeveszett pörgésétől. Ha nem figyelek egy kicsit jobban, pillanatokon
belül egy egész seregnyi kanbűzös, részeg társaság gyűrűjében találom magamat,
és ez a lehető legelső és legrosszabb dolog, amit a ma este folyamán szentül el
akarok kerülni. Maxnak enyhén borostás az álla, roppant vonzó az ajka, és ebben
a pillanatban éppen maga elé emeli a hangosbemondót, és vadul beleüvölti: TE JÓSZAGÚ ÉG, ITT TÖMÖRÜLNEK PÁRIZS
LEGVADABB KANJAI… CSAJOK, VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, FIÚK, CSAK SEMMI ERŐSZAK! Harry
elmondása szerint Max a tulajdonosa ennek a bárnak, és bevallása szerint minden
vagyona innen ered a fickónak, ami nem lehet kevés, látva az autóját és a ruháit,
nem is beszélve a szexi, Rolex karórájáról, ami ott feszít a csuklóján, és
meg-megvillannak rajta a fények. Harry a fülembe suttog valamit, és fülig érő
vigyorral néz le rám, amitől kissé meginogok. A teremben mindenki egy emberként
figyel Maxra, és az állvány mögötti sötét folyosóról egy sápadt arcú, szőke
hajú, talán ír génekkel rendelkező srác lép ki, majd hátba veregetve a
barátját, a sorok között a bárpulthoz kígyózik.
–
Niall, te zabálógép, szolgáld ki
ezeket a szomjazó embereket… Ma mindenki egy körre a ház vendége! – éles harsogás
söpör végig a termen, és abban a pillanatban mindenki a pultokhoz tömörül, a
férfiak ököllel püfölik a faburkolatot örömükben, és kurjantások csendülnek.
Felajzott férfiak vágnak el mellettem, és tülekednek minél előrébb a sorban.
Sörösüvegek koccannak egymáshoz, és öblös nevetés visszhangzik végig a szűk
helyiségen, miközben valaki felkiált, a hüvelyujját a sörösüvegének szájára
szorítva, felrázza, majd beleordít a fejvesztett emberek tumultusába:
–
Elő azokkal az agyarakkal, fiúk! Mutassuk meg, ki itt a király… – ezzel az ujja
cuppanva lecsúszik a karimáról, és habzó sör fröcsköl mindenfelé. Hirtelen a
karomat a fejemhez kapom, hogy lebukjak az áradat elől, de ekkor egy kemény
testbe ütközöm. Harry lehúzza magáról a pólóját, a fejemre teríti, és a karjai
szorosan átfognak. Az arcom a mellkasának csapódik, és érzem a szívének vad
lüktetését. Ez a hang kizár minden mást az elmémből, és egy röpke másodpercig
csak a ritmikus dobbanásait fülelem. A mellkasán izzadtságcseppek csorognak le,
és az ujjaim önkéntelenül is végigfutnak a hasán, kitapintva kemény, megfeszülő
izmait, majd az ujjpárnáimmal leitatom a legördülő cseppeket. Hosszas, mély
sóhaj szakad fel a torkomból, és Harry a nyakamba temeti az arcát, az ajka a
bőrömet érinti, amitől szikrázó energia szalad végig rajtam bizseregve. Némán
állok, aztán lassan elhúzódom, és nevetve belebokszolok a vállába.
–
Nagyon úgy tűnik, hogy minden adandó alkalmat
kihasználsz a meztelenkedésre – pirítok rá, és lehámozom a fejemről a fehér
pólóját, majd nevetve hozzávágom. Harry tekintete felderül, és dübörgő akkordok
harsannak, amitől széles mosolyra húzódik az ajka. Közelebb hajol, és a fülembe
suttog:
–
Imádom ezt a számot, Cris. – Füttyentések és kiáltások emelkednek felül a zene
hangerején, és az elől álló emberek félkörbe tömörülnek. Felzúg egy fülsiketítő
tapsvihar, és Harry megbökdösi az oldalam, hogy menjünk egy kicsit előrébb. Megállok
egy széles fickó hátában, és lábujjhegyre emelkedve nézelődöm, hogy láthassam a
bárban fellépő zenekart, de még így sem tudom megfelelően szemügyre venni a
felvonuló zenészeket, amikor valaki megragad a derekamtól fogva, és a magasba
emel. Sikítva tiltakozom, de amint meglátom Harry arcát, ahogy vigyorogva
felnéz rám, a félelmem alaptalannak bizonyul, és lazán átlódítja a lábam a
vállán. A nyakában ülök, az ujjaim göndör fürtjeibe túrnak, és meglátom a
fellépő Linkin Park együttest. Odáig
és vissza vagyok, minden izmom megfeszül, mert amióta az eszemet tudom, azóta
el szeretnék menni egy Linkin Park koncertre. Harry arcáról is sugárzik a
mosoly, és egy váratlan lökéstől megremegek, mintha valaki hátulról
nekiütközött volna a hátának. Hátrapillantok, és egy barna hajú, szelíd
tekintetű fiút látok a hátunkban, aki félénken mosolyog, mégis különös magabiztosság
csillan a szemében. Megkocogtatom Harry vállát, miközben ő velem együtt
hátrafordul, így szemtől szembe állunk a fiúval, aki a zsebébe süllyeszti a
kezét, és előre-hátra biceg a cipőtalpán, miközben minket bámul.
–
Ne haragudjatok, valaki meglökött hátulról, és… – mielőtt befejezhetné a
mondatot, Harry megpaskolja a vállát, és mélyen a szemébe néz.
–
Semmi baj, haver, előfordul.
–
Louis vagyok. Louis Tomlinson – nyújtja a kezét Harry felé, majd hosszasan
kezet ráznak. Miután mi is bemutatkozunk és felcsendülnek az első dallamok, visszafordulunk
a színpad felé, hogy láthassuk a rázendítő zenekart.
– (When this began), I had nothing to say,
And I get lost in the nothingness inside of me, (I was confused)… – a bal
kezemet a magasba emelve lengtem a ritmusra, a jobbal Harrybe kapaszkodtam, és
eleinte csak halkan suttogtam a számot, majd a gátlásaimat hanyagul feladva, vadul,
hangosan kezdtem üvölteni, ahogy a zene ereje magával söpör, és végigszikrázik
felajzott testemen. Aztán a tömeg hirtelen, egy emberként torpan meg, és a
beálló csendben kínos balsejtelem ereszkedik rám. Autók tülkölése vág a
némaságba, és egy idős férfi toppan be a bár ajtaján, és az asztalról leemel
két üres sörösüveget, majd dühösen összecsapja őket. Üvegszilánkok repülnek
mindenfelé, és az első sorból pár lány rémülten felsikolt. A mellkasomban
zakatol a szívem, amikor a férfi öblösen felnevet, és a levegőbe bokszol. A
hátában feltűnik egy fiatal, barnahajú srác, és egyszerre ordítanak fel. A
bennem lappangó jeges félelmet áldásos megkönnyebbülés váltja fel.
–
Kezdődjék az őrjöngés, emberek! – zúgja a srác, és bepörög a tánctérre. A
zenekar azonnal rákezd a refrénre, és újra hatalmas zsibongás következik,
szinte semmit sem lehet hallani az emberek üvöltése és a zene lüktetése
mellett. Éljenzés harsan, és Harry előóvakodik velem a színpad elé, így
tökéletes szögből láthatom az őrültes hangulatot teremtő bandát. Az egész
mellkasom dübörög a hangos zenétől. Harry megfogja a kezem, meleg ujjbegyei a
tenyeremet cirógatják, és felmosolyog rám, aztán lassan leemel a válláról,
leereszt maga elé, és a karomat átfonja a csípőjén, így roppant intim viszonyba
kerülünk egymással, a testünk minden négyzetcentimétere összeolvad. A
lélegzetem ziháló válik, és összehúzott szemmel nézek fel rá, próbálok a
szeméből olvasni. Átfonja a kezét a nyakamon, az arcunk összeér, az orra az
orromat súrolja, és érzem forró, égető leheletét a bőrömön. Hátrálunk pár
lépést, és egy oszlopnak szegez, a testem tökéletesen simul az övéhez, és egy
kissé felnyom a gerendára. Az arckifejezése vidámról szenvedélyesre, birtoklóvá
változik, és felizgult teste keményen szorul az enyémnek. Már nem érdekelnek a
szabályaim, lerombolom őket, akár egy omladozó ház falait, és átadom magam az
érzéseimnek. A kezem kutatóan végigsiklik a nyakán, a hasán, és egy pillanatra
visszarántom a kezem a nadrágja övétől, amikor megragadja a csuklómat, és biztatóan
visszatapasztja oda a kezem. A nyelvével végigszánt az államon, majd érzékien
beszívja az alsó ajkam, és ebben a pillanatban minden elhal körülöttem: a zene,
az őrült, ordítozó emberek, a hangok, és csak az érintésének élek. Ez már a valóság, nem egy buta, a múltkorihoz
hasonló, eszeveszett álom. Az ajka lágyan simul az enyémre, és meghökkenek,
hogy a bőre mennyire égetően forró, kényeztető. Megcsókol. Amikor a kezemmel
végigsimítok a farmerja dudorán, élesen, nyögve felszisszen, és megpuszilja az
arcomat. Ahogy visszahúzom a kezem, valami megcsörren a zsebében, és ettől az
egyetlen apró hangocskától szomorú kétségbeesés söpör végig rajtam: a kocsi kulcsok. A keze a combomat
markolja, és az arcát a vállamba fúrja.
–
Hahó, cica – morogja a hátunkban egy rekedtes, mély férfihang, és azonnal
megérzem a hátamra simuló durva ujjbegyeket. Egy feltüzelt test csapódik nekem,
minden nézetcentimétere nekem feszül, és jeges borzongás szalad végig a
tarkómon. A férfi a tenyerével hátrataszítja Harryt, és ő tántorodva belebotlik
egy székbe, alig tudja megtartani az egyensúlyát. Borzongás fut végig rajtam,
és a közelgő dulakodástól görcsbe rándul a gyomrom. A düh lihegve tör fel a
torkomból. Egy harmincas évei végén járó, borostás, iszonyúan kigyúrt testel
büszkélkedhető férfi szegez a falnak, a karjaim leszorítja a testem mellé, és
mozgásképtelenül állok előtte. A feszültség bénító injekcióként hat a
végtagjaimra, a sokktól megmerevedve állok előtte – a merevsége keményen a
hasamnak nyomódik. Keserű undor költözik ki az arcomra, és a pasas válla fölött
észreveszem a magasba lendülő öklöt. Éppen időben rántom oldalra a fejem, és a
férfi homloka a gerendának csapódik. Halk reccsenés hallatszódik, és amikor rám
néz, vékonyka vércsík szivárog lefelé a homlokán. Zaklatottan körbenézek, és
rémülten keresek kiutat a karjai szorításából, de képtelen vagyok szabadulni –
nem tudok.
LASSAN
TÍZ ÓRA. Miután Harry két kimért ütéssel lerendezte az izomagyú fickót,
elvonultunk egy hátsó bokszba, hogy felhörpintsük a tequilánk. Ismerős arcokat
pillantok meg a bárpultnál ácsorogni, és döbbenetemben még lélegezni is
elfelejtek, lázas örömujjongásban török ki. A főiskolás évfolyamtársaim
támaszkodnak nevetve a pultra, az arcuk ugyanolyan vidám, mint évekkel ezelőtt,
csintalan báj és átható intelligencia árad belőlük – kellemesen elmosolyodom. Sheila
átkarolja Manett nyakát, és bizalmasan csevegnek, mint két fülig szerelemes,
álmodozó tini. Sheilának ugyanolyan gyönyörű, ébenfekete a haja, mint a sulis
éveink alatt, és Manett narancsvörös tincsei sem változtak, rakoncátlanul
keretezik az arcát, egy-egy begöndörített fürt rugalmasan omlik le a füle
mellett, a színe akár a lemenő napé. Még mindig bizsereg az ajkam Harry forró,
észbontó csókjától, és a testem olyan, akár egy energiabomba: komolyan kezdem
úgy érezni, hogy menten felrobbanok. Körbepillantok, és már éppen készülök
indulni, amikor Harry ujjai a csuklómra fonódnak, akár egy bilincs, és
összehúzott szemmel mered rám. Összevonom a szemöldököm, és hitetlenül bámulok
rá, próbálom értelmezni a reakcióját. A bőre forró. Az ujjai mintha lyukat
égetnének a bőrömbe. Elképzelni sem tudom, honnan jött ez a dühös indulata,
csak abban vagyok biztos, hogy minél előbb ki kell szabadulnom a bűvköréből.
–
Várj – a hangja kimért és ellenséges.
Ijesztő. Tétlenül, reszketegen
bámulok rá. – Nem akarom, hogy odamenj – súgja. – A tulajdonom vagy.
Birtokollak. – Felpattanok. A szívem hevesen ver a mellkasomban, a hirtelen
mozdulattal megtántorodom.
–
Miről beszélsz, Harry?
Hideg
düh csomósodik a gyomromba, maró könnyek tolulnak a szemembe.
–
Te vagy az egyik kiválasztottam,
Cris.
Aztán
a világ elsötétül.
U.i: Köszönet illeti Brianát a csodálatos designért, amit a blognak tervezett! Nagyon tetszik az, amit alkottál, és ezúton is szeretném kifejezni, hogy mennyire tehetséges vagy! A segédmunkálatokért szintén köszönet illeti M.Mircsit is! :) Hálás vagyok.
Köszönöm,
~SamWilberry xx