2015. január 11., vasárnap

1. évad 1. fejezet
Levegő

Sziasztok! Itt is van az első fejezet. 
Köszönöm, hogyha elolvassátok; ha tetszik, iratkozzatok fel. :) 
Jó olvasást! 
Sam

DEXTER. KINYITOM A SZEMEM ÉS KÖRBEKÉMLELEK A KÓRHÁZI SZOBÁBAN. Égő arccal kutatok valami innivalóért, miközben megmozdítom ellazult végtagjaimat, de csak éles fájdalom hatol a lábamba, ami végigvibrál a testemen. Összeszorul a torkom, ahogy visszagondolok a majdnem karambolra, és a lelkemben érzett végtelen üresség mellett eltompul a testemet ostromló fájdalom – valaki megérinti a kezemet, kellemes bizsergés árad szét az ujjbegyeimben, és felnézek az elém tornyosuló alakra. A fejem egyre jobban fáj, mintha húsklopfolóval ütlegelnék a tarkómat – a halántékomra szorítom az tenyeremet, hogy elnyomjam a lüktetést. Hosszú percekig nem veszem le a tekintetem az idegen arcáról, mintha egy külső erő rátapasztana a szemére, mintha tőle várnám a választ – vagy inkább a megoldást – a problémáimra. A férfi fehér köpenyt, műanyag védőmaszkot visel, amitől csak homályosan tudom kivenni az arcát, és a barna szemén kívül, ami lenéz rám, szinte semmit se látok. Bizonyára a műtőből szabadult: a karján feltűrve a köpeny, az alkarja még vizes a mosakodástól.
Dexter.
Megragadom a karját, és felemelkedem az ágyban.
– A barátom – hadarom. – Kérem, mondja, hogy jól van a barátom! A tegnap autóbalesetet szenvedtünk, és beszállítottak ide… Dexter. Dexter Carter a neve! – tódítom dühösen, és a válaszára várok. A körmeim a húsába vájnak, de ő csak áll, meg sem szólal. Gyöngéden lenéz rám, mintha azt hinné, hogy egyetlen pillantásával képes lesz megnyugtatni, és a szabad kezével lefejti az ujjaimat a karjáról. Összerándulok az érintésétől, és akaratlanul is felszisszenek. Meg kell tudnom! Kérem…
Cristine – mondja a nevem olyan közömbösen és bensőségesen, hogy beleremeg a gyomrom. – A barátja… Tudnia kell, hogy a kórház összes alkalmazottja, minden orvos és ápoló a segítségére volt, de… A fémlemez átszúrta a tüdejét, és a szívét is súrolta… Cristine… – a könnyeim elerednek, és nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Felhúzom a térdem, és amennyire csak tudom átkarolom magamat, hogy enyhítsem a testem remegését. Az orvos egy pillanatig tétlenkedik, aztán szertefoszlik a bizonytalansága, és leül az ágyam szélére, megpaskolva a lepedőt. Figyelem hosszú, erektől dagadó ujjait, és egy röpke pillanatig a semmibe meredek, üveges szemmel, sírástól kaparó torokkal. Az életem romokban. Végigsimít kósza fürtjeimen, amitől a karján kidagadnak az izmok, és ez az intim mozdulat egy kicsit több, amit egy orvos megengedhet magának. Üresnek érzem magam, és ez a soha nem érzett érzés kiírt minden érzelmet belőlem.
– Késő délutánig kell bent maradnod, és utána hazaengedünk. Megírom a zárójelentést, és majd behozom, hogy ne fáradj vele… – mondja, és az ajkát biggyeszti. – A pár horzsolást leszámítva sértetlenül megúsztad a balesetet! – összeszorul a szívem a mondandója hallatán, és azt kívánom, bárcsak együtt, egymás kezét fogva haltunk volna meg… Együtt. Ez csak egy rémálom, Cris. Hamarosan felébredsz. Ez csak egy rémálom… Egy rémálom. Megfogja a csuklómat, és a szájához emeli, éppen ott, ahol egy éles vágás fut, és csókot lehel rá. Önkéntelenül is elmosolyodom, és kurtán bólintok. A kórházi fertőtlenítőszag mellett mentaillat árad belőle, ami eszembe juttatja Dextert. Dexter. Neki köszönhetek két csodálatos évet – amikor három évvel ezelőtt megtudtam, hogy ki is vagyok valójában és hová tartoznék eredetileg, elhagytam a családomat. Összeszorítom a szemem, és lehunyom a szemem. Nem akarom, hogy itt legyen. Egyedül akarok lenni. Örökre.
– Később visszajövök… – teszi hozzá halkan, és kisétál a szobámból. Az ajtót csendesen behúzza a háta mögött, és vet rám még egy utolsó pillantást, mielőtt egészen becsukódna, és végleg egyedül maradnék a kórterem magányában – a gondolataimmal. Magam elé meredek, és hagyom, hogy ismét kicsorduljanak a könnyeim. Újra.

KOPOGÁSRA ÉBREDEK. Valaki résnyire nyitva hagyta a kórterem ajtaját, és eleinte csak a bekandikáló papírlapot tartó kezet látom meg, majd a széles vállat és a göndör fürtöket, amik eltakarják a látképet. Nyöszörögve kinyújtóztatom az elgémberedett tagjaimat, és belekortyolok az ágyam mellett lévő asztalkán álló szénsavmentes ásványvízbe – amibe szórakoztató kis rózsaszín szívószál van szúrva.
Harry vagyok – szólal meg egy hang a fejem fölül. Összerándulok. Kiiszom az utolsó kortyot is a fehér, egyszer használatos műanyagpohárból, és felnézek. A lélegzetem zakatolóvá válik, az arcomat vörös pír önti el. Ösztönösen elkapom a pillantásom, és lenézek az ölemben összekulcsolt ujjaimra. Te. Jóságos. Anyaszomorító. Ég.
– Összeállítottam a zárójelentésedet, és jóváhagytam a távozásodat. Összepakolhatsz. – Öles léptekkel felém közeledik, és lerakja a zárójelentést az ölembe, miközben túlságosan is bedől ehhez a mozdulathoz – akár a kezembe is adhatta volna. Felnyögök – de csak elég halkan, alig hallhatóan. Gonosz vigyor terül szét az arcán, és lazán karba fonja a kezét.
– Idevalósi vagy? – kérdezi. Szomorúan megrázom a fejem, ahogy feltörnek az emlékek. Újra érzem a fájdalmat.
– Nem – felelem. – A barátommal Párizsból autóztunk ide, és akkor történt…
Összeszorítom az állkapcsom, mert képtelen vagyok úgy folytatni, hogy ki ne csorduljanak a könnyeim.
– Sajnálom. – Fura együttérzés csendül ki a hangjából – mintha már ő is átment volna ehhez hasonló tragédián –, és hálásan bólintok, mintha bármit is jelentene az ő vigasztalása.
– Van hová menned? – kutatóan néz, és az ajkát biggyeszti a válaszomra várva. Sóhajtok, és megrázom a fejemet, egész picit, csak alig láthatóan. Az ujjbegyeimmel leitatom a könnyeimet – bárcsak repülővel jöttünk volna, mint ahogy eleinte terveztük. Bárcsak.
– Tudod, mit? – kacsint rám. – Ne vedd sértésnek – hangsúlyozza. – De ha nem tartózkodsz ettől az ötlettől, akkor szívesen látlak a lakásomban! Évente egy-két beteget kihelyeznek hozzám, otthoni gondozásra, olyanokat, akiket felügyelni kell egész nap… – Kicsit furcsán nézek rá, amitől felnevet, és leül az ágyam szélére. A matrac lágyan besüpped a testsúlya alatt. – Ne, ne értsd félre! – parancsol rám továbbra is nevetve, de aztán látva szomorú tekintetemet, leolvad a mosoly az arcáról, és komolyabban folytatja. – De mivel említetted, hogy átmenetileg nincs ahová menned, gondoltam, hogy jó ötlet lenne, ha egy kicsit vendégül látnálak… Amit az előbb mondtam az arra szükséges, hogy a kórház vezetőségét is tájékoztassam minderről. Nincs mitől félned, egy seregnyi orvos és ápoló lesz tisztában a holléteddel. Akárcsak a hogyléteddel.

A CSOMAGJAIM ÚTRA KÉSZEN ÁLLNAK AZ AJTÓNÁL, és a tükör előtt állva megszemlélem magamat: süt rólam a kialvatlanság, minden egyes mozdulat fájdalmas kínszenvedés, és közel sem járok az elfogadható külsőhöz. A papucsom belegyömöszölöm a táskámba, és belebújok a szandálomba, de hamar rájövök, hogy a pántok kellemetlenül belevágnak a sebeimbe, ezért inkább visszaváltok papucsra. Eltelt hét, de még mindig nem hallottam Harry felől, ezért engedelmesen, az ágy szélére ülve várakozom, és a mobilom szorongatom a tenyeremben, eltöprengve azon, hogy mikor is hívjam fel anyut. Fintorogva bámulom a betört képernyőt, és szórakozottan az ujjaim közt pörgetem a készüléket, miközben legszívesebben már elhúztam volna innen. Rémes ez a kórházi fertőtlenítőszag, ami bejárja az egész tüdőmet, és szinte fuldokolnom kell tőle: ez az a szag, amit sosem feledek. Ha valaha újra megérzem, visszahozza az emlékeimet, a múltammal együtt, ami fájdalmasan fog hatni rám. Elemészt.
– Készen vagy? – a hang kizökkent a mélázásból, és felpillantok. Harry lazán az ajtófélfának dől, a karja a feje fölött, a lába keresztben. Hétköznapi öltözetben van, ami egy fekete pólóból, farmerből, és a fejére feltolt napszemüvegből áll. Ahogy a pólója egy kissé felcsúszik, kilátszik a V vonala, úgyhogy kénytelen vagyok félrenézni – és nem megbámulni.
Bólintok.
– A sarkon van egy Starbucks, ahol isteni csirkés nachost készítenek. Biztosítlak, hogy jobb, mint a kórházi kaja… – valamiért nemet akarok mondani, de amikor meglátom kérlelő tekintetét, képtelen vagyok erre. Elhadarok egy okét, és leszállok az ágyról, a hónom alá szorítva a retikülömet, és odaballagok az ajtóhoz, ahol a táskám hever egy kupacban a padlón. Amikor észreveszi, hogy a táskámért akarok nyúlni, felemeli a mutatóujját, int, és felkapja a poggyászomat. Szélesen elvigyorodom, és megköszönöm az udvariasságát. Hihetetlen. Egészen biztos, hogy ez is beletartozik a munkaköri leírásában? Gyöngéden megérinti a könyökömet, amitől ismét szikrázó energia szalad végig a bőrömön, és kiterel a szobából, a lábával támasztva az ajtót. A hátunkban éppen becsapódik az ajtó, és kilépünk abba a hatalmas zsongásba, ami a folyosókon uralkodik, amikor eszembe jut, hogy az ágyon felejtettem a zárójelentésem.
– Csak egy pillanat… – megtorpanok, és visszafordulok, de mielőtt még elindulnék, csöndesen hozzáteszem:
– Az ágyon felejtettem a zárójelentésem; egy perc és jövök.
Feszülten bólint, mintha éppen azt akarta volna elérni, hogy elfeledkezzem róla.  
Sietve besurranok a szobába, felkapcsolom a villanyt, a neoncsövek villogva felgyúlnak, és odarohanok az ágyhoz. Letelepszem, és a kezembe veszem a borítékot. Kihúzom belőle a zárójelentést, és a szemem a sorokra tapasztva, érdeklődőn kezdem böngészni a papírlapon írtakat.
Alulírott Cristine Harris… – Csupa apró betűs rész az eleje, szóval átugrom pár sort, és kíváncsibban olvasom a jobban látható részeket, amikor valami megüti a szememet. – Az autóbalesetet követően elvégzett vizsgálatok egyértelmű, pontos diagnózist tárnak elénk: a megvizsgált személy esetében primer tumort diagnosztizáltunk, ami hónapok alatt jelentősen súlyosbodhat.
Összetörten roskadok az ágytakaróra, a kezem reszket, a könnyeim kicsordulnak, és nem hiszek a szememnek. Ez nem velem történik. Nem most. Nem ezek után… Valószínűleg Harry meghallotta a hüppögésemet, ugyanis újra az ajtófélfának támaszkodva találom, de ezúttal a keze szorosan karba fonva, a szemöldöke szomorúan összevonva, és egy kis bűntudat is csillan a szemében. Végig tudta! Istenem, rájöhettem volna…
– Ne gyere a közelembe! – a hangom oktávokkal megemelkedik a megszokottnál. – Végig tudtad. Végig! Miért nem mondtad el, mi a büdös mindenségért nem? – kiáltok rá. Hátat fordít, és össze kell szednem az összes önuralmamat, nehogy nekirohanjak, és véresre kaparjam a hátát.  
– Az ilyenekről nem egyszerű beszélni, Cris. – suttogja.
Kicsit megenyhülök, de azért indokoltabb magyarázatra várok.
– Te mit tenné a helyembe? – kérdezi. – Képes lennél a szemembe nézni, és nyomban közölni mindezt, ezt az egészet? – Lehajtom, és megrázom a fejem. Igaza van.
Úgy szorítom a zárójelentést, mintha égő papír lenne, és undorodva meredek a válla fölött a semmibe. A tekintete folyamatosan közöttem és lap között jár, aztán közelebb lép, és elveszi tőlem. A fogaim közt fújom ki a tüdőmbe rekedt sóhajt, és bánatos mosolyt villantok rá.
– Ne haragudj… – hüppögöm bűntudatosan. – Ez az egész… –széttárom a kezem, és végigmutatok magam körül. – Olyan hihetetlen!

AMIKOR KILÉPÜNK A KÓRHÁZBÓL, zuhog az eső és hideg széllöket tépázza a sálamat. Összehúzom magamon a kabátom, és toporogva várom, hogy Harry a földalatti garázshoz vezessen, ahol az autója parkol. Dideregve követem, és összemorzsolom az ujjaimat a zsebemben, mert még így is átsüvít rajtam a csontig hatoló hideg. Az év első szélvihara elszórt reklámlapokat és eldobott chipses-zacskókat sodor a járdákon, avagy elnyomott dohánycsikkeket.
– Áll még a vacsora? – kérdezi Harry. Letérülünk egy zárt részre, ahol kellemes meleg árad a bejárat felöl.
– Persze – felelem. – Korog a gyomrom az éhségtől. Két napja nem ettem rendes kaját… – Kisimítom a számhoz tapadt szőke tincseim a tekintetemből, és végigcsattogok a papucsommal a parkoló betontalapzatán. Harry megpróbálja visszafojtani a kárörvendő kuncogását, de még így is meghallom – a kis pimasz. 
Bedobálja a hátsó ülésre a cuccaimat, és tanakodva felém fordul. Megkísérelem elkerülni a pillantását, de csúfos kudarcot vallok, amitől lágyan elvigyorodom – éppen csak halványan, aztán visszatérnek az emlékek. Forró könnyek gyűlnek a szemembe. Érzem, ahogy a testemet ide-oda dobálja a domboldalon lepörgő autó, ahogy kétségbeesetten ölelem Dexter vérben ázó testét, és a tarkóját simogatom, ahogyan szereti… vagy legalábbis szerette. Ahogy felnyitom a zárójelentésem, és… és… elapadnak a könnyeim. Mert annyira ledöbbenek, hogy sírni sincs időm. Meghökkent. Egészen idáig huszonkét évet úgy éltem le, hogy sosem gondoltam efféle szörnyűségekre, s ha igenis, akkor váltig azt állítottam, hogy velem ilyen sosem történet. Semmikor. Sehogyan. Hát most itt állok, kezemben az okmánnyal, ami tanúbizonyságot tesz arról, hogy igenis, velem is történhet ilyesmi! Szárazon felsóhajtok, és a kezembe temetem az arcomat, hogy elrejtsem Harry kutató tekintete elől.
Cris? Jól vagy? – közelebb lép, és finoman végigsimít a hátamon. A lábam remeg, akár a kocsonya, és nem tudom, hogy képes leszek-e talpon maradni, miközben ilyen mázsás súlyok nyomják a lelkemet. A karjába borulok, a kezemmel átfonom a derekát, és az arcomat a mellkasába temetem. Hagyom feltörni a könnyeimet, hisz most már semmi sem érdekel… Nem fogom feladni, és nem fogok egy szoba sötétségébe bezárkózni, csak azért, hogy bedilizzek. Küzdeni fogok! És reménykedni. Mindenekfelett reménykedni. Tűzön-vízen át harcolni fogok az egészségemért, és bízom benne, hogy Dexter lenéz rám a fellegekből, és támogat. Érzem a jelenlétét magam körül, ami behálóz, akár egy burok, melegen és megnyugtatóan, és ettől némileg higgadtabb vagyok. Elhúzódom tőle, és hátrálás közben elsuttogok egy köszönömöt, majd Harry kinyitja előttem az utas ülés felöli ajtót, és becsúszom a kényelmes bőrülésre, ami tökéletesen simul a vonulataimhoz. Lehunyom a szemem, és az étterembe vezető utat mély csendben tesszük meg.

A PARKOLÓ ZSÚFOLÁSIG TÖMVE, úgyhogy Harry keresztülhajt egy mellékutcán, és egy közeli garázsházban parkolunk le. Harry mereven szorítja a kormány, az izmai kidagadnak, és egyáltalán nem beszéltünk, mióta elindultunk. Csendre volt szükségem. Magamba akartam roskadni, a gondolataimmal, a fájdalmaimmal, a gyászommal, ehelyett egy Starbucks felé tartok egy orvossal, aki a gondomat szeretné viselni, amíg minden szempontból jobban nem leszek. Mindig is abban a hitben éltem, hogy a lelki sérelmek idővel behegednek, tompulnak, de ha az embert betegség éri, a gyötrelmet és a kínt mindennél nehezebb legyőzni, és olyasmit állapítottak meg a testemben, ami hatalmas eséllyel lehet halálos. A táskámból előhúzom a kis tükrömet, és mielőtt kiszállnék a kocsiból, megigazítom kócos hajam és hitetlenkedve bámulom sírástól kivörösödött szememet. Újabb könnyek törtnek elő, és legszívesebben felképelném magamat, hogy hagyjam már abba a sírást, mert Dexter sem szeretné ezt! Reszelősen felsóhajtok, és feltartom a mutatóujjam, hogy jelezzem, szükségem van egy percre. Összegömbölyödöm az ülésen, és a térdhajlatomba temetem az arcomat. Nem akarom, hogy így lásson! Egyetlenegy percre van szükségem. A kabátom ujjával leitatom a könnyeimet, és teleszívom a tüdőmet levegővel, majd lassan kifújom, hogy csillapítsam a sokkos állapotom. Hallom, ahogy felbúg a motor, és a kocsi kissé meginog a súlya alatt, ahogy beül a volán mögé. Áthajol az én felemre, és gyengéden végigsimít a hátamon, amitől egy pillanatra elakad a lélegzetem és csillapodik a fájdalmam. Megfeszült izmaim ellazulnak az ujjai cirógatása alatt, és szinte érzem szétáradni a bőrömön az ujjaiból sugárzó melegséget. Az ujjbegyével megérinti az államat, és lágyan maga felé fordít, hogy találkozzon a pillantásunk. Istenem, olyan közel van! A nyakamon érzem mentolos lélegzetét, és egy pillanatra mindenről megfeledkezem. Fürkészem borostyánszín, pajkos tekintetét, amiben szeretet csillog, és hirtelen bizsergést érzek az ujjaimban, hogy kisimítsam a tekintetébe kandikáló göndör fürtjeit. Mi ütött belém? Cris! – parancsolok magamra. Fejezd be!
Feltápászkodom, és elhúzódom. A keze az ölébe hanyatlik, és bocsánatkérően feltartja a karját.
Bólintok, és egyszerre mászunk ki az autóból. Az étterembe vezető úton mindenféléről beszélgetünk, de leginkább arra törekszik, hogy elterelje a figyelmemet a történtekről. Megtudom, hogy az egyik kedvenc zenekara a Beatles, és hogy már kiskora óta zenéléssel szeretne foglalkozni, de a szülei addig erősködtek, amíg az orvosi pálya mellett döntött, és két évvel ezelőtt sikeresen lediplomázott az egyik oklahomai egyetemen. Fáj, hogy megfosztották a szabadságától, mert kétségkívül színpadra termett alak, és biztos vagyok benne, hogy a tehetsége is megvan a zenéléshez, akár az énekléshez. Útközben egyszer összeérnek az ujjaink, és hirtelen mindketten ledermedünk, és csak pislogunk egymás szemébe, mintha mindketten reményvesztettek lennénk, akik eleinte többet vártak az élettől, de végül kevesebbet kaptak. Az energia hullámokban árasztja el a porcikáim. A vállamra teszi a kezét, és elmosolyodik. Őszinte, megható a mosolya – egy kicsit belefájdul a szívem.
– Mesélj a családodról! – kéri halkan, suttogva.
Sóhajtok, összefonom a karomat, és figyelem ritmikus lépteinket, ahogy egyszerre mozdul a bal- majd a jobb lábunk. 
– Az apám autóbalesetben halt meg… Nyolcéves voltam. – újra könnybe lábad a szemem, de ezúttal nem érzek késztetést a sírásra. Már semmit sem érzek iránta, hisz… Inkább csak erős közöny kísért sajgón, legyűrhetetlenül. – Nora és a nővérem, Kate, Párizsban élnek, Franciaország szívében. Én is egészen addig ott éltem, amíg… – lehajtom a fejem, és szánakozóan bámulom a cipőmet. Valahogy nem szeretnék erről beszélni vele, itt, most, ebben a percben. De kénytelen vagyok, mert tudnia kell, ha már belekezdtem… Ha már belekezdtem, mindent el kell mondanom neki. Roncsnak fog tartani, de nem érdekel… Most már semmi sem érdekel.
– Kiderült, hogy engem és Katet a valódi szüleink eldobtak, akár egy cafat rongyot, és bevettek egy árvaházba, ahonnan egészen kiskorunkban kiváltott bennünket egy fiatal házaspár, Nora és Jed, azok, akikről huszonkét éven keresztül azt hittem, hogy a valódi szüleim! Soha többé nem akarom látni Norát… Soha! – mondom olyan nyomatékosan, hogy összeszorítom a fogaimat, és előre-hátra bicegek a sarkamon.  
– Cris – mondja tétován. – Annyira sajnálom!
Rámeredek.
– Pontosan ezt akartam elkerülni! – indulatosan megbököm a mellkasát, és sóhajtok. – Az emberek attól kezdve szánakoznak, amióta kiderült mindezt… Dexter volt az… – itt elakad a hangom, és élesen beszívom a levegőt, hogy erőt gyűjtsek a folytatáshoz. – Ő volt az, aki egyetlenegyszer sem ejtette ki a száján a sajnálom szót, és töprengés nélkül felajánlotta, hogy költözzünk át ide, ugyanis a nagyapjától megörökölt egy kis házat. A kulcs… itt van nálam. – Teszem hozzá mintegy végszóként, és lehajtom a fejemet. Fájdalom suhan át az arcán, és megfogja a kezemet. Az ujjait az enyémek közé fűzi, és lenéz rám.
– Nem… – hebegem. – Én… – elcsuklik a hangom a sírástól. – Én képtelen lennék… – Megsimogatja a tarkómat, és helyeslően bólint.
– Tudom – suttogja. – Nem kell oda menned, ha nem akarsz. Én szívesen látlak, Cris! – visszafogottan elmosolyodik, és elereszti a kezem. A meleg bizsergés tompán lüktet tovább az ujjbegyeimben. Levegő után kapok, mintha fuldokolnék. Elém lép, és belöki az ajtót, miközben a tenyerével fékezi, hogy beléphessek. Meleg levegő csap az arcomba, és szétfújja a tincseimet, ahogy belépek a Starbucksba. Harry mély lélegzetet vesz, és utánam lendül a bárba. Piros bőrhuzatos székek és asztalok között cikázunk, amikor meglátok egy csendes bokszban húzódó kétszemélyes kisasztalkát.
– Ott jó lesz! – mutatok a kiszemelt asztal felé, és határozottan elindulok a székem felé. Leülök, és csendesen várakozom, amíg Harry elmegy és megrendelést tesz. Imádom a csirkés nachost, élek-halok érte, és már tényleg rám férne egy kiadós vacsora… Előkotorom a retikülöm aljáról a mobilom, és meglátom, hogy ötvenkét nem fogadott hívásom van Norától, s négy hangüzenetem Kate-től. Automatikus törlöm mindegyiket, mert elegem van a „családomból”, és meredtem bámulom a fémasztalt. Egy hosszú percig csak kótyagosan csavargatom a hajamat, és elveszek a gondolataimban, amikor észreveszem, hogy Harry leadja a sárga masnis pincérnőnek a rendelést, és visszabaktat felém. Az ajkamba harapok, és lesütöm a szemem, mielőtt még teljesen elpirulnék. Az egész testem megmerevedik. Olyan keskeny ez a körasztal, és ha rádől… Elfojtok egy nyögést, és a tenyerembe támasztom az államat. Harry kihúzza a széket, kényelmesen elhelyezkedik, és keresztbe fonja hosszú lábait. Hátradől a széken, amitől kidagadnak a mellizmai, és összekulcsolja maga előtt az ujjait, mintha töprengene valamin.
– Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de végül ez semmit sem változtat a tényeken… – mondja hirtelen. Kutatom az arcát, de csak az összevont szemöldökét figyelem. – Van egy lakótársam, aki egy időre elutazott, de a délelőtt folyamán üzenetet kaptam tőle, miszerint pár napon belül hazaérkezik. Ne haragudj, Cris… Ez kizáró ok? – Érzem, hogy a pillantását csakis az arcomra, a szemem fókuszálja, és minden józan gondolatom elpárolog, ködös agyam képtelen válaszokat gyártani, ehelyett dermedten bámulom. Kell egy perc, hogy feleszméljek.
– Mi? Ja… Dehogy! – nevetek. – Miből gondoltad, hogy… – Elharapom a mondatot, és ránézek. Képtelen vagyok visszafojtani a kuncogásom, bugyborékoló hangok törtnek fel a torkomból.
– Csak… Semmi, Cris. Tudatni akartam veled, ennyi az egész. – feleli, és közben észreveszem, hogy a nyakigláb pincérnő az asztalunkhoz kacsázik egy tálcát egyensúlyozva. Leteszi elénk, a számlát egy fekete borítékban a menülap közé csúsztatja, és biccentve távozik. Harry illedelmesen megköszöni, ad neki némi borravalót, majd elém helyezi a Colát, és beledobál pár kocka jeget.
Bólintok.
A számba emelem a szívószálat, belekortyolok a mennyei hűsítőbe, és felteszem neki az első eszembe ötlő kérdést.
– Van barátnőd? – bukik ki a számon. – Ne ha… – a szavamba vág, és elvigyorodik.
– Nincs – közli lazán. – Élem a boldog szinglik mindennapjait!
Felnevetek, és a villámmal megpiszkálom a csirkés nachost. Jóízűen falatozunk, és igazán jól mulatunk, ami egy kicsit elfeledteti a történteket, és sokkal felszabadultabbnak érezhetem magam. Könnyedén elbeszélgetünk, nevetgélünk, vagy éppen elborzadva hallgatom, ahogy a gyerekkori csínytevéseit ecsetelgeti. Valamivel később feláll, és az üres tálcákat odaviszi a megjelölt helyre, majd hoz két üveg jegeskávét az italautomatából. Nézem, ahogy kecses, robusztus léptekkel könnyedén ide-oda suhan az emberekkel tömött teremben, de ebben a pillanatban csak ő létezik a számomra, és valamiért ez a hirtelen fellobbanó gondolat megijeszt – mintha a gúzsba kötött lelkemet pusztán már csak a jelenlétével felszabadítaná. Elképzelem, amint az ajka az enyémhez közelít, és… Harry zavartan feláll, és a mobilját a zsebébe csúsztatva, összevont tekintettel szemlél. Harag söpör végig az arcán, és legszívesebben halálra faggatnám, hogy mi a baja, de helyette csak hallgatok.
Menjünk! – jegyzi meg, és kiviharzik a Starbucksból. Az emberek valósággal kérdő tekintettel fordulnak a nyomába, és igazán, nagyon igyekeznem kell ahhoz, hogy végre beérjem. Frusztráltnak tűnik, de nem szeretném faggatni, mint egy csökönyös kislány, aki nem képes elfogadni, ha valaki magába akar fordulni, és egyedül megemészteni a gondjait. Mégis tudni akarom.
Igen! Mindent tudni akarok Harry Stylesról. És felteszem a kérdést, ami nem hagy nyugodni, és ott motoszkál gonoszul az elmémben.  
– Mi vagyok én neked?
Egy pillanatig töprengve felém fordul, és az arcomat fürkészi.
Levegő.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó :D Ez az utolsó mondat meg aztán betette nálam a kulcsot :D Hogy értette? Keresztül nézne rajta vagy inkább ő jelenti számára a frissességet, a szabad levegőhöz jutást? érdekes befejezés :D Várom a folytatást! :D

    VálaszTörlés
  2. Köszi, örülök hogy tetszett! :)
    Annyit elárulhatok, hogy Harry nagyon kötődni fog Cristine-hez, ami szinte már beteges lesz... De az ötödik fejezet végén egy kicsivel többet megtudhatunk erről a beteges szenvedélyről.

    SamWilberrytBlack

    VálaszTörlés
  3. Iszonyú jó. Bár kicsit szomorkás dr nagxon jó várom a folytatást :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm; hamarosan érkezik a folytatás! :)

      ~SW

      Törlés