1. évad 6. fejezet: Amikor megtanulom: a biztonság ingatag, csakúgy mint az akarat

Csak egyetlen másodpercem van felocsúdni, aztán a lábaim önálló életre kelnek, és rohanvást átvágok az emberek zúgó tömegén. Karok csapódnak a vállamnak, és a hirtelen lökettől megtántorodom, de folytatom a menekülést: az utamat vinnyogó hangok és káromkodások kísérik, ugyanis ahogy a tömegben kígyózom, poharakat lökök ki az emberek kezéből, és a lábujjukra taposok. Az ég már azelőtt szürkébe váltott, mielőtt eljöttünk volna ide, és most már egészen sötét van, így ha nem lenne a gyér utcavilágítás, az orrom hegyéig sem látnék. A parkoló csendes, mondhatni nyugalmas. Dühös szél borzolja a hajamat, és az ujjaimmal próbálom megzabolázni göndör, szőke tincseimet, miközben egy taxi után kutatok. A torkom kapar, és bizsergető csókját egyszeriben keserű szájíz váltja fel. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. Soha. Abban a pillanatban nemet kellett volna mondanom neki, amint felvetette, hogy egy időre hozzáköltözzek. Gyenge és összetört voltam, a számomra legmegfelelőbbnek tűnő kiutat választottam, de úgy tűnik, ezt is elbuktam. Nem is kicsit. A szavai visszhangoznak a fejemben, és mindettől lüktető fejfájásom lesz. A jeges félelem a csontjaimig hatol, teljesen átjár. Ez a félelem messze áll attól a kétségbeesett, fájdalmas félelemtől, amit az autóbaleset során átéltem: ebben a félelemben egyszerre van valami taszító és pimaszul hívogató.

– Menekülsz?

Csak suttog. Semmi több. A tenyerét a vállamra tapasztja, és óvatosan szembefordít magával. A cipőmet bámulom, és nem akarok felnézni. El kell tűnnöm. Kell egy taxi. Sok minden kell. Ő kell! Nem, nem, nem! Kántálom a mantrám a fejemben, és dühödten megrázom a fejem. Az ajkába harap. Seggfej, ne provokálj! Aztán elvesztem a józan eszem. Az ösztön vezérel. Forró, visszafojthatatlan ösztön, ami felülkerekedik az ép gondolataimon. Durván nekilököm az épület falának, a karjaim azonnal átfogják a nyakát, és a tenyerét a derekamra tapasztva lazán felemel. A lábaim a csípője köré fonom, érzem, hogy kemény, kidolgozott teste az enyémnek feszül, szinte a bőrömön érzem a kettőnk közt pattogó energiát. Az ajka kíméletlenül simul az enyémre, durván falni kezdi a számat, a nyelve a szájpadlásomat simogatja, az egyik tenyerével megmarkolja a mellemet és erősen megszorítja. Fájdalmas nyögés szakad fel a torkomból, izzó vágy söpör végig rajtam, de a szenvedély homályán túl tökéletesen észlelem a zavarom. Kétségbeesett vagyok, és csak ekkor tudatosodik, hogy a könnyeim végigcsorognak az arcomon. Azon kapom magam, hogy egy erőteljes, határozott lökéssel hátrataszítom.

– Elég volt, Harry! – lehámozom magamról a karjait, és belebokszolok a mellkasába. Erőből; de úgy tűnik, hogy meg sem érzi, rendületlenül magasodik elém, még csak egy icipicit sem inog meg. Az autók tülekedésének és dudálásának viharában meghallom a barátnőim közeledését: Manett nyilvánosan ki van bukva az eltűnésemre, Sheila azon ügyködik, hogy elhihető érvekkel soroljon fel, miközben leintek egy közeledő taxit. Az autó csikorogva fékez, és mindhárman bekászálódunk, aztán teljesen úgy tűnik, mintha lelassulna az idő. Harry hátrál, valami borzalmas, idegen kifejezés költözik ki az arcára, amit még sosem láttam. Talán túlságosan is megérinti a visszautasításom – fájdalommal tölti el. És keserű, hamisítatlan dühvel, ami jól láthatóan kiköltözik az arcára – ezt az érzést mindközül felismerem, ez az érzés a legállhatatosabb az összes többinél. Bevágom az utasülés felőli ajtót, és kimeredek az éjszakába, távol tőle, távol magamtól, és távol a gondolataimtól. Üresnek érzem magam – és ez zavar a legjobban. A kínos csendet – noha éppen most találkoztam két rég látott baráttal – egyikünk sem szakítja félbe, inkább csak illedelmesen ülnek mellettem, összekulcsolt ujjakkal, és kibámulnak a lámpafényekben tündöklő városra.  

SOHA NEM VOLTAM MÉG ILYEN SZINTEN SZOMORÚ – ennyire tragikusan tanácstalan. Kétségbeesett. Ez dühít a legjobban, rosszabb, mint amikor balesetet szenvedtem, rosszabb a diagnózisomnál, rosszabb a fránya betegségemnél is, ami napról napra lassan elemészti a testem, ha még eleinte nem is látom a jelét – rosszabb mindennél. Rettenetesen fáj ez a tudat, de nem tudom megmagyarázni a dolgot, egyszerűen a kérdéseim nem találnak válaszra. A tehetetlenségbe belebolondulva lézengek egy tágas pláza alagsori parkolójában, hallgatom a ventilátor és légkondicionáló erős zúgását, bámulom a festékfoltos falat. Manett és Sheila beugrottak valami kaját venni, ma éjszaka náluk alszom, egy olcsó külvárosi motelben – biztosan valami egérjárta lebúj, ahová majd soha többé nem akarom betenni a lábamat. Nem egészen öt perc múlva elhalnak a hangok, a kattogás, és a reflektorok sorban kialszanak. Csak egy villanás. Ennyi az egész. Azonnal megérzem az oldalamba fúró éles tárgyat, majd a belém hasító bénító fájdalmat. Nyögve oldalra tántorodom, a tenyeremmel a falnak ütközöm, az egyensúlyomat keresem, de a fájdalom elmarja minden energiám, sírva lerogyok. A reflektorok újra felvillannak. Fény tölti be a szemem, senkit sem látok. Különös. Az oldalamból patakzik a vér, de szerencsére csak egy kisebb méretű pengével van dolgom, kirántom a sebemből, és hálát adok a fennvallónak, hogy a vastag kabátomnak köszönhetően csak minimum két centire fúródott az éle a bőrömbe. Zihálva lihegek, az arcomat elönti a forróság – a félelem. Kíncsapások villámlanak végig a testemen, akár apró, szurkáló tűhegyek. Senkit sem látok. Ha volt is valaki itt – már pedig így kellett lennie, már csak a megszerzett sebből következtetve – hacsak nem késdobáló gép van beprogramozva (haha, nagyon vicces… és lehetetlen!) –, csak erre tudok gondolni. Ilyen fájdalmakkor döbbenek rá, hogy hajlamos vagyok egészen megfeledkezni a betegségemről. Talán jobb is így. Kevesebb gyötrődés, kevesebb valóság.

– Popcorn, cherry coke, és az elmaradhatatlan Glee – Sztárok leszünk első évad… – Sheila felüvölt az örömében, miközben betérül a sarkon. – Hát nem így van, Cris? – Abban a pillanatban rémültem megtorpan, amint meglát a betontalapzatra roskadva, a ruhámat átitató vér látványától egyenesen görbe fintorba szalad a szája. A csomagok kihullnak a kezéből, a földön csattannak.

– Te jóságos ég! Manett, Manett… – kiáltozik ijedten. A kezével a térdét csapkodja, az arca rémült. – Cristine… Cristine megsérült… Istenem! Siess már, Manett. – A másik barátnőm is felbukkan a kanyarban, a reakciója sokkal tapasztaltabb, mint a Sheiláé. Tüstént leguggol elém, a kezét a sebemre szorítja, leszakít egy vékonyka csíkot az blúzából, a seb köré tekeri az anyagot. Azonnal jobban leszek, bár a lüktető sajgás egy cseppet sem csillapodik – még egy kicsit sem.

– Mi történt?

– Csak egy kés… – hadarom. – Belém vágódott. Csak úgy. A fények kialudtak, és… és ez történt. Aztán újra felgyúltak, de már senkit sem láttam. Mintha elnyelte volna a föld a támadómat. – magyarázom. – Most már jobban vagyok! Köszönöm Sheila, Manett – feléjük biccentek, és hálásan mosolygok, bár a fájdalmaktól a mosolyom kurta grimaszba torzul.

– Ó, Istenem, annyira sajnálom! Tényleg. – Sheila átkarolja a vállam, cirógatóan simogatja a hátam, amitől némileg megnyugszom.

– Menjünk, pár utcasarok és otthon vagyunk.

– De azért ám megnézünk pár részt a Glee-ből… Isten ments, hogy elmulasszam! – teszem hozzá nevetve, reszketegen. A nevetés fáj, de a jóleső érzés elnyomja a torz kínt. Csak ekkor ötlik az eszembe, hogy a bőröndöm ott maradt rejtve Harry kocsijában, de már nincs mit tennem: újabb ruháktól kell megválnom.

CSAJOS ESTÉT TARTUNK, és egyikünk sem említi a kedvemért a támadást. Szükségtelennek érzem, és az agyam lekorlátozódik arra a szintre, amikor minden ösztönös: a szemem a képernyőre tapad, de egyre csak a semmibe meredek, a jobb kezemmel robotszerűen markolom a popcornos dobozt, és unottan csipegetem a falatokat. A gondolataimat az a védelmező, gondoskodó férfi tölti ki, aki pár órával ezelőtt átváltozott valami őserővel rendelkező, vad és buja pasivá, és hirtelen elsöprő erővel akar birtokolni – de én elszaladtam. Zakatoló szívvel és görcsbe ránduló gyomorral gubbasztok a barátnőim ölelésében, miközben ők viháncolnak, és pattogatott kukoricával dobálják egymást. Félek, ha újra találkozom vele, elvesztem a józan eszem és kicsúszik alólam a biztos talaj: nem leszek képes ellenállni. Sehogyan. Semminek. Semmiféleképpen. Az arca előttem lüktet, és magamon érzem forró ajkát, ahogy a fogai közé csippenti, az alsó ajkam, és…

– Cristine? – Sheila ujjai elmosódnak, ahogy az arcom előtt integet. – Hahó, csajszi, itt vagy?

Ingerülten bólintok. Düh csomósodik a torkomba, és a következő lépés elkerülhetetlen: most azonnal cselekednem kell. Hirtelen felpattanok, a popcornos doboz a padlón landol, mindenfelé pattogatott kukoricák röpülnek, és tisztára úgy érzem magam, mint egy ócska vígjátékban egy hisztis liba. Fogalmam sincs, hogy milyen hihető kifogással hozakodjak elő, de egyben halálosan biztos vagyok: beszélnem kell vele. Még ma.

– Valamit el kell intéznem, csajok… Fél óra és itthon is vagyok. Meglesztek nélkülem, ugye? – teszem hozzá mintegy huzakodva, nyögvenyelősen. Kínos kérdések záporoznak felém, de egy vállrándítással és pár bólintással mindet elintézem, és a táskámat a vállamra akasztva kiviharzom a szobából. A lépcsőházban kettesével szedem lefelé a lépcsőfokokat, és egyre csak az ő arca lebeg előttem, a mosolyától feltűnő gödröcskék, a borostyánszín, ragyogással teli szeme. Futva teszem meg a lakásáig vezető távot, és olyan erő, bátorság hatalmasodik el bennem, amilyent még sosem éreztem: készen állok szembenézni vele!

BÉNULTAN ÁLLOK A BEJÁRATI AJTÓ ELŐTT, az izgalom kiterjed minden sajgó porcikámra, és feszülten várok. Felemelem a kezem, bekopogok, és a torkomban zakatoló szívvel álldogálok. A testemet, mintha forró láva töltené ki, és érzem a dühöt, amely robbanásközeli állapotba taszít: akár egy vulkán. Amikor az ajtó mögött rejtőző alak egy határozott mozdulattal feltépi azt, és kiárad az éjszakai sötétségbe a benti homályos, tompa fény, izgalom cikázik végig rajtam. Harry tetőtől talpig végigmér, amitől megborzongok, és belépek a nappaliba. Az ajtó halk nyikorgással becsukódik mögöttem. Az ujjhegyével az állát dörzsölgeti, amitől kidagadnak az izmai, és a szemem önkéntelenül is a szépen ívelő bicepszére tapad. Csak ekkor tudatosodik bennem, hogy csupán egy fehér bokszeralsót visel, és ezt leszámítva meztelenül áll előttem, lazán, egyik karját a tarkójához emelve.

– Cris – nyögi, és ahogy kiejti a nevem, ahogy a nyelve mozgását és az ajka formázását figyelhetem, perzselő forróság árad szét a gyomromban. Összezúzom a szemem, vadul tiltakozom, de a testem ellentmond a gondolataimnak: azonnal benedvesedem, a bőröm már csak egyetlen kurta, röpke pillantásától is bizseregni kezd. – Képtelen vagyok ezt így folytatni. Szeretném, ha megkaphatnálak. Érted, Cris? Egyetlenegyszer. – A pillantása sóvárgó, fájdalmas, eltorzul a testét felemésztő vágytól. A testem megfeszül a szavaitól, a mellbimbóm azonnal megkeményedik, és a ruhám anyagát döfködi. Olyan belterjes, pattogó energia hullámzik közöttünk, hogy a szívem szinte kirobban a mellkasomból, és nem tudok tovább várni. A testem előlendül, a lábaim szaporán járnak, és egy másodperctöredék után előtte állok, és aligha harminc centi választ el egymástól bennünket. Kinyújtom a kezem, és végigsimítok kőkemény hasizmán, az ujjbegyeimmel végigkövetem az izmok vonulatát, valamint a selymes bőrét, ami most forró. A teste feltüzelt, a karjai a derekam köré fonódnak, és tétovázás nélkül közelebb ránt magához. Megmarkolja a fenekem, a csípőjét az enyémnek döfi, göndör fürjei az arcomat simogatják. Kidagadó erek kígyóznak a nyakán, a karján, és mindettől olyan rohadtul vonzóvá válik, aminek képtelen vagyok ellenállni. Harry felemel az ölébe, és szorosan a dereka köré fonom a lábam, majd elindul velem a konyhába. Ráültet egy pultra, és felnéz rám. Az ujjait a blúzomba akasztja, lágyan lehámozza rólam, és ezután a melltartóm is kikapcsolja. Egy pillanatig hagyja, hogy az anyag még a bőrömhöz tapadjon, aztán megpöcköli, és az is a ruhakupac tetején végzi. Végighúzza a kezét a mellemen, ami fájdalmasan lüktet a tenyerében. A hátam ívben feszül, amikor lágyan megszorítja őket, és a nyelve lecsap kemény, merev mellbimbóimra. Zihálva nyögök, az arcom eltorzul a gyönyörtől. A mellkasom őrült ütemben emelkedik fel-alá, az egész testem remeg a gyönyörtől, és az orgazmus előszelétől. Szívja, harapdálja a bimbóim, gyöngéden a fogai közé veszi, finoman kényeztet. Az ujjaim a hajába túrnak, a tarkóját ölelem, és minden egyes édes fájdalomhullámnál közelebb húzom a fejét, az arca a bőrömbe temetkezik. Aztán elhátrál. Éppen azelőtt, mielőtt ténylegesen kielégültem volna. Éppen azelőtt, mielőtt agyeldobó orgazmusban lehetett volna részem. Egy percig figyel, tanulmányoz, az arca az enyémet kutatja, aztán felém lép. Kicsatolja a nadrágom, lehúzza, aztán megmarkolja a bugyim szegélyét, és azt is vágyakozva leráncigálja rólam. Az anyag a lábam közé hull, a szürke, erezett márványpadlóra. Teljesen meg vagyok duzzadva, és nedvesen, kiszolgáltatottan pislogok előtte, a vágytól homályosan, tompán érzékelek mindent. Figyelem hosszú, szexi zongoristaujjait, ahogy a testemen ügyködnek, és perverz gondolatok cikáznak át az agyamon. Megmarkolom a pult szélét, és a talpamra ereszkedem előtte. Megszorítom a bokszerében meredező kőkemény hímtagját, és gyöngéden végigsimítok rajta. Harry zihálva hátrál, a válla kicsit megereszkedik, ahogy az izmai ellazulnak, és mozdulatlanul sóvárog az érintésemért. Kiszabadítom kőkeménységét, ami selymesen, erektől duzzadva simul a tenyerembe, és erősen ráfonom az ujjaim. Harry vadul megrándul az érintésemtől, az ajka enyhén lebiggyed, forró lehelete beleolvad a bőrömbe. A mellkasomnak csapódó kéz tökéletes ellentéte annak, ahogy az előbb érintett. Hideg, közönyös kifejezés költözik ki az arcára, azonnal felöltözik, a földön heverő ruháimat egy halomban a kezembe tuszkolja, és megmarkolja a vállam.

– Öltözz – pirít rám. – És felejtsük el ezt. Siess! – a szavai jeges tőrként fúródnak a szívembe, összetörten hátrálok a mellékhelyiség felé. Kihasználtnak és megalázottnak érzem magam, de ezért az egész őrült, lesújtó jelenetért magamat okolhatom.

Magamat. Felépítettem egy falat magam köré, és abban az elképesztő, lehetetlen dologban reménykedtem, hogy képes leszek megtárgyalni vele a történteket – józanul. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Én vagyok a hibás, mert ha meglátom őt, a legszilárdabb falak is leomlanak. 

U.i: Ezúton is boldog születésnapot kívánok Harrynek! xX 

Remélem, hogy tetszett a rész, ha igen, szívesen fogadom a véleményeket és pipákat! :D

Sam xX