1. évad 6. fejezet: Amikor megtanulom: a biztonság ingatag, csakúgy mint az akarat

Csak egyetlen másodpercem van felocsúdni, aztán a lábaim önálló életre kelnek, és rohanvást átvágok az emberek zúgó tömegén. Karok csapódnak a vállamnak, és a hirtelen lökettől megtántorodom, de folytatom a menekülést: az utamat vinnyogó hangok és káromkodások kísérik, ugyanis ahogy a tömegben kígyózom, poharakat lökök ki az emberek kezéből, és a lábujjukra taposok. Az ég már azelőtt szürkébe váltott, mielőtt eljöttünk volna ide, és most már egészen sötét van, így ha nem lenne a gyér utcavilágítás, az orrom hegyéig sem látnék. A parkoló csendes, mondhatni nyugalmas. Dühös szél borzolja a hajamat, és az ujjaimmal próbálom megzabolázni göndör, szőke tincseimet, miközben egy taxi után kutatok. A torkom kapar, és bizsergető csókját egyszeriben keserű szájíz váltja fel. Nem szabadott volna ennek megtörténnie. Soha. Abban a pillanatban nemet kellett volna mondanom neki, amint felvetette, hogy egy időre hozzáköltözzek. Gyenge és összetört voltam, a számomra legmegfelelőbbnek tűnő kiutat választottam, de úgy tűnik, ezt is elbuktam. Nem is kicsit. A szavai visszhangoznak a fejemben, és mindettől lüktető fejfájásom lesz. A jeges félelem a csontjaimig hatol, teljesen átjár. Ez a félelem messze áll attól a kétségbeesett, fájdalmas félelemtől, amit az autóbaleset során átéltem: ebben a félelemben egyszerre van valami taszító és pimaszul hívogató.

– Menekülsz?

Csak suttog. Semmi több. A tenyerét a vállamra tapasztja, és óvatosan szembefordít magával. A cipőmet bámulom, és nem akarok felnézni. El kell tűnnöm. Kell egy taxi. Sok minden kell. Ő kell! Nem, nem, nem! Kántálom a mantrám a fejemben, és dühödten megrázom a fejem. Az ajkába harap. Seggfej, ne provokálj! Aztán elvesztem a józan eszem. Az ösztön vezérel. Forró, visszafojthatatlan ösztön, ami felülkerekedik az ép gondolataimon. Durván nekilököm az épület falának, a karjaim azonnal átfogják a nyakát, és a tenyerét a derekamra tapasztva lazán felemel. A lábaim a csípője köré fonom, érzem, hogy kemény, kidolgozott teste az enyémnek feszül, szinte a bőrömön érzem a kettőnk közt pattogó energiát. Az ajka kíméletlenül simul az enyémre, durván falni kezdi a számat, a nyelve a szájpadlásomat simogatja, az egyik tenyerével megmarkolja a mellemet és erősen megszorítja. Fájdalmas nyögés szakad fel a torkomból, izzó vágy söpör végig rajtam, de a szenvedély homályán túl tökéletesen észlelem a zavarom. Kétségbeesett vagyok, és csak ekkor tudatosodik, hogy a könnyeim végigcsorognak az arcomon. Azon kapom magam, hogy egy erőteljes, határozott lökéssel hátrataszítom.

– Elég volt, Harry! – lehámozom magamról a karjait, és belebokszolok a mellkasába. Erőből; de úgy tűnik, hogy meg sem érzi, rendületlenül magasodik elém, még csak egy icipicit sem inog meg. Az autók tülekedésének és dudálásának viharában meghallom a barátnőim közeledését: Manett nyilvánosan ki van bukva az eltűnésemre, Sheila azon ügyködik, hogy elhihető érvekkel soroljon fel, miközben leintek egy közeledő taxit. Az autó csikorogva fékez, és mindhárman bekászálódunk, aztán teljesen úgy tűnik, mintha lelassulna az idő. Harry hátrál, valami borzalmas, idegen kifejezés költözik ki az arcára, amit még sosem láttam. Talán túlságosan is megérinti a visszautasításom – fájdalommal tölti el. És keserű, hamisítatlan dühvel, ami jól láthatóan kiköltözik az arcára – ezt az érzést mindközül felismerem, ez az érzés a legállhatatosabb az összes többinél. Bevágom az utasülés felőli ajtót, és kimeredek az éjszakába, távol tőle, távol magamtól, és távol a gondolataimtól. Üresnek érzem magam – és ez zavar a legjobban. A kínos csendet – noha éppen most találkoztam két rég látott baráttal – egyikünk sem szakítja félbe, inkább csak illedelmesen ülnek mellettem, összekulcsolt ujjakkal, és kibámulnak a lámpafényekben tündöklő városra.  

SOHA NEM VOLTAM MÉG ILYEN SZINTEN SZOMORÚ – ennyire tragikusan tanácstalan. Kétségbeesett. Ez dühít a legjobban, rosszabb, mint amikor balesetet szenvedtem, rosszabb a diagnózisomnál, rosszabb a fránya betegségemnél is, ami napról napra lassan elemészti a testem, ha még eleinte nem is látom a jelét – rosszabb mindennél. Rettenetesen fáj ez a tudat, de nem tudom megmagyarázni a dolgot, egyszerűen a kérdéseim nem találnak válaszra. A tehetetlenségbe belebolondulva lézengek egy tágas pláza alagsori parkolójában, hallgatom a ventilátor és légkondicionáló erős zúgását, bámulom a festékfoltos falat. Manett és Sheila beugrottak valami kaját venni, ma éjszaka náluk alszom, egy olcsó külvárosi motelben – biztosan valami egérjárta lebúj, ahová majd soha többé nem akarom betenni a lábamat. Nem egészen öt perc múlva elhalnak a hangok, a kattogás, és a reflektorok sorban kialszanak. Csak egy villanás. Ennyi az egész. Azonnal megérzem az oldalamba fúró éles tárgyat, majd a belém hasító bénító fájdalmat. Nyögve oldalra tántorodom, a tenyeremmel a falnak ütközöm, az egyensúlyomat keresem, de a fájdalom elmarja minden energiám, sírva lerogyok. A reflektorok újra felvillannak. Fény tölti be a szemem, senkit sem látok. Különös. Az oldalamból patakzik a vér, de szerencsére csak egy kisebb méretű pengével van dolgom, kirántom a sebemből, és hálát adok a fennvallónak, hogy a vastag kabátomnak köszönhetően csak minimum két centire fúródott az éle a bőrömbe. Zihálva lihegek, az arcomat elönti a forróság – a félelem. Kíncsapások villámlanak végig a testemen, akár apró, szurkáló tűhegyek. Senkit sem látok. Ha volt is valaki itt – már pedig így kellett lennie, már csak a megszerzett sebből következtetve – hacsak nem késdobáló gép van beprogramozva (haha, nagyon vicces… és lehetetlen!) –, csak erre tudok gondolni. Ilyen fájdalmakkor döbbenek rá, hogy hajlamos vagyok egészen megfeledkezni a betegségemről. Talán jobb is így. Kevesebb gyötrődés, kevesebb valóság.

– Popcorn, cherry coke, és az elmaradhatatlan Glee – Sztárok leszünk első évad… – Sheila felüvölt az örömében, miközben betérül a sarkon. – Hát nem így van, Cris? – Abban a pillanatban rémültem megtorpan, amint meglát a betontalapzatra roskadva, a ruhámat átitató vér látványától egyenesen görbe fintorba szalad a szája. A csomagok kihullnak a kezéből, a földön csattannak.

– Te jóságos ég! Manett, Manett… – kiáltozik ijedten. A kezével a térdét csapkodja, az arca rémült. – Cristine… Cristine megsérült… Istenem! Siess már, Manett. – A másik barátnőm is felbukkan a kanyarban, a reakciója sokkal tapasztaltabb, mint a Sheiláé. Tüstént leguggol elém, a kezét a sebemre szorítja, leszakít egy vékonyka csíkot az blúzából, a seb köré tekeri az anyagot. Azonnal jobban leszek, bár a lüktető sajgás egy cseppet sem csillapodik – még egy kicsit sem.

– Mi történt?

– Csak egy kés… – hadarom. – Belém vágódott. Csak úgy. A fények kialudtak, és… és ez történt. Aztán újra felgyúltak, de már senkit sem láttam. Mintha elnyelte volna a föld a támadómat. – magyarázom. – Most már jobban vagyok! Köszönöm Sheila, Manett – feléjük biccentek, és hálásan mosolygok, bár a fájdalmaktól a mosolyom kurta grimaszba torzul.

– Ó, Istenem, annyira sajnálom! Tényleg. – Sheila átkarolja a vállam, cirógatóan simogatja a hátam, amitől némileg megnyugszom.

– Menjünk, pár utcasarok és otthon vagyunk.

– De azért ám megnézünk pár részt a Glee-ből… Isten ments, hogy elmulasszam! – teszem hozzá nevetve, reszketegen. A nevetés fáj, de a jóleső érzés elnyomja a torz kínt. Csak ekkor ötlik az eszembe, hogy a bőröndöm ott maradt rejtve Harry kocsijában, de már nincs mit tennem: újabb ruháktól kell megválnom.

CSAJOS ESTÉT TARTUNK, és egyikünk sem említi a kedvemért a támadást. Szükségtelennek érzem, és az agyam lekorlátozódik arra a szintre, amikor minden ösztönös: a szemem a képernyőre tapad, de egyre csak a semmibe meredek, a jobb kezemmel robotszerűen markolom a popcornos dobozt, és unottan csipegetem a falatokat. A gondolataimat az a védelmező, gondoskodó férfi tölti ki, aki pár órával ezelőtt átváltozott valami őserővel rendelkező, vad és buja pasivá, és hirtelen elsöprő erővel akar birtokolni – de én elszaladtam. Zakatoló szívvel és görcsbe ránduló gyomorral gubbasztok a barátnőim ölelésében, miközben ők viháncolnak, és pattogatott kukoricával dobálják egymást. Félek, ha újra találkozom vele, elvesztem a józan eszem és kicsúszik alólam a biztos talaj: nem leszek képes ellenállni. Sehogyan. Semminek. Semmiféleképpen. Az arca előttem lüktet, és magamon érzem forró ajkát, ahogy a fogai közé csippenti, az alsó ajkam, és…

– Cristine? – Sheila ujjai elmosódnak, ahogy az arcom előtt integet. – Hahó, csajszi, itt vagy?

Ingerülten bólintok. Düh csomósodik a torkomba, és a következő lépés elkerülhetetlen: most azonnal cselekednem kell. Hirtelen felpattanok, a popcornos doboz a padlón landol, mindenfelé pattogatott kukoricák röpülnek, és tisztára úgy érzem magam, mint egy ócska vígjátékban egy hisztis liba. Fogalmam sincs, hogy milyen hihető kifogással hozakodjak elő, de egyben halálosan biztos vagyok: beszélnem kell vele. Még ma.

– Valamit el kell intéznem, csajok… Fél óra és itthon is vagyok. Meglesztek nélkülem, ugye? – teszem hozzá mintegy huzakodva, nyögvenyelősen. Kínos kérdések záporoznak felém, de egy vállrándítással és pár bólintással mindet elintézem, és a táskámat a vállamra akasztva kiviharzom a szobából. A lépcsőházban kettesével szedem lefelé a lépcsőfokokat, és egyre csak az ő arca lebeg előttem, a mosolyától feltűnő gödröcskék, a borostyánszín, ragyogással teli szeme. Futva teszem meg a lakásáig vezető távot, és olyan erő, bátorság hatalmasodik el bennem, amilyent még sosem éreztem: készen állok szembenézni vele!

BÉNULTAN ÁLLOK A BEJÁRATI AJTÓ ELŐTT, az izgalom kiterjed minden sajgó porcikámra, és feszülten várok. Felemelem a kezem, bekopogok, és a torkomban zakatoló szívvel álldogálok. A testemet, mintha forró láva töltené ki, és érzem a dühöt, amely robbanásközeli állapotba taszít: akár egy vulkán. Amikor az ajtó mögött rejtőző alak egy határozott mozdulattal feltépi azt, és kiárad az éjszakai sötétségbe a benti homályos, tompa fény, izgalom cikázik végig rajtam. Harry tetőtől talpig végigmér, amitől megborzongok, és belépek a nappaliba. Az ajtó halk nyikorgással becsukódik mögöttem. Az ujjhegyével az állát dörzsölgeti, amitől kidagadnak az izmai, és a szemem önkéntelenül is a szépen ívelő bicepszére tapad. Csak ekkor tudatosodik bennem, hogy csupán egy fehér bokszeralsót visel, és ezt leszámítva meztelenül áll előttem, lazán, egyik karját a tarkójához emelve.

– Cris – nyögi, és ahogy kiejti a nevem, ahogy a nyelve mozgását és az ajka formázását figyelhetem, perzselő forróság árad szét a gyomromban. Összezúzom a szemem, vadul tiltakozom, de a testem ellentmond a gondolataimnak: azonnal benedvesedem, a bőröm már csak egyetlen kurta, röpke pillantásától is bizseregni kezd. – Képtelen vagyok ezt így folytatni. Szeretném, ha megkaphatnálak. Érted, Cris? Egyetlenegyszer. – A pillantása sóvárgó, fájdalmas, eltorzul a testét felemésztő vágytól. A testem megfeszül a szavaitól, a mellbimbóm azonnal megkeményedik, és a ruhám anyagát döfködi. Olyan belterjes, pattogó energia hullámzik közöttünk, hogy a szívem szinte kirobban a mellkasomból, és nem tudok tovább várni. A testem előlendül, a lábaim szaporán járnak, és egy másodperctöredék után előtte állok, és aligha harminc centi választ el egymástól bennünket. Kinyújtom a kezem, és végigsimítok kőkemény hasizmán, az ujjbegyeimmel végigkövetem az izmok vonulatát, valamint a selymes bőrét, ami most forró. A teste feltüzelt, a karjai a derekam köré fonódnak, és tétovázás nélkül közelebb ránt magához. Megmarkolja a fenekem, a csípőjét az enyémnek döfi, göndör fürjei az arcomat simogatják. Kidagadó erek kígyóznak a nyakán, a karján, és mindettől olyan rohadtul vonzóvá válik, aminek képtelen vagyok ellenállni. Harry felemel az ölébe, és szorosan a dereka köré fonom a lábam, majd elindul velem a konyhába. Ráültet egy pultra, és felnéz rám. Az ujjait a blúzomba akasztja, lágyan lehámozza rólam, és ezután a melltartóm is kikapcsolja. Egy pillanatig hagyja, hogy az anyag még a bőrömhöz tapadjon, aztán megpöcköli, és az is a ruhakupac tetején végzi. Végighúzza a kezét a mellemen, ami fájdalmasan lüktet a tenyerében. A hátam ívben feszül, amikor lágyan megszorítja őket, és a nyelve lecsap kemény, merev mellbimbóimra. Zihálva nyögök, az arcom eltorzul a gyönyörtől. A mellkasom őrült ütemben emelkedik fel-alá, az egész testem remeg a gyönyörtől, és az orgazmus előszelétől. Szívja, harapdálja a bimbóim, gyöngéden a fogai közé veszi, finoman kényeztet. Az ujjaim a hajába túrnak, a tarkóját ölelem, és minden egyes édes fájdalomhullámnál közelebb húzom a fejét, az arca a bőrömbe temetkezik. Aztán elhátrál. Éppen azelőtt, mielőtt ténylegesen kielégültem volna. Éppen azelőtt, mielőtt agyeldobó orgazmusban lehetett volna részem. Egy percig figyel, tanulmányoz, az arca az enyémet kutatja, aztán felém lép. Kicsatolja a nadrágom, lehúzza, aztán megmarkolja a bugyim szegélyét, és azt is vágyakozva leráncigálja rólam. Az anyag a lábam közé hull, a szürke, erezett márványpadlóra. Teljesen meg vagyok duzzadva, és nedvesen, kiszolgáltatottan pislogok előtte, a vágytól homályosan, tompán érzékelek mindent. Figyelem hosszú, szexi zongoristaujjait, ahogy a testemen ügyködnek, és perverz gondolatok cikáznak át az agyamon. Megmarkolom a pult szélét, és a talpamra ereszkedem előtte. Megszorítom a bokszerében meredező kőkemény hímtagját, és gyöngéden végigsimítok rajta. Harry zihálva hátrál, a válla kicsit megereszkedik, ahogy az izmai ellazulnak, és mozdulatlanul sóvárog az érintésemért. Kiszabadítom kőkeménységét, ami selymesen, erektől duzzadva simul a tenyerembe, és erősen ráfonom az ujjaim. Harry vadul megrándul az érintésemtől, az ajka enyhén lebiggyed, forró lehelete beleolvad a bőrömbe. A mellkasomnak csapódó kéz tökéletes ellentéte annak, ahogy az előbb érintett. Hideg, közönyös kifejezés költözik ki az arcára, azonnal felöltözik, a földön heverő ruháimat egy halomban a kezembe tuszkolja, és megmarkolja a vállam.

– Öltözz – pirít rám. – És felejtsük el ezt. Siess! – a szavai jeges tőrként fúródnak a szívembe, összetörten hátrálok a mellékhelyiség felé. Kihasználtnak és megalázottnak érzem magam, de ezért az egész őrült, lesújtó jelenetért magamat okolhatom.

Magamat. Felépítettem egy falat magam köré, és abban az elképesztő, lehetetlen dologban reménykedtem, hogy képes leszek megtárgyalni vele a történteket – józanul. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Én vagyok a hibás, mert ha meglátom őt, a legszilárdabb falak is leomlanak. 

U.i: Ezúton is boldog születésnapot kívánok Harrynek! xX 

Remélem, hogy tetszett a rész, ha igen, szívesen fogadom a véleményeket és pipákat! :D

Sam xX

Ajánló

Sziasztok! :) 

Vasárnap érkezik a következő fejezet, de addig is egy szuper jó Harry Styles fanfictiont ajánlok! A címe Forever and Ever, és ez már befejezett, úgyhogy egy bögre kávé/kakaó társaságában kényelmesen felkucorodhattok a kanapéra, és átadhatjátok magatokat a történetnek. :) Szilvi nagyon különlegesen ír, érdemes belekezdeni. :)

ISMERTETŐ:

*1.Évad*

Az élet nem mindig a boldogságról szól, mások számára talán ismeretlen az az oldal ahol a mindennapok szenvedésből állnak.
A történet egy árvaházban nevelkedett lányról íródik, aki mindennap a poklok poklát éli meg. A szabadulás után új életet tud kezdeni? Vagy örökre kísérti a múltja?

Forever and Ever (Harry Styles fanfiction)

foreverandeverstyles.blogspot.hu

Szintén ajánlanám figyelmetekbe még egy történetét, aminek Face the Sun a címe!

*Egy rövid ismertető*

Egy pofon, egy seb a lelken. De ha több ér minket mi lesz a lelkünkkel? Vajon be tud gyógyulni? Melyik a rosszabb a lelki vagy a testi bántalmazás, főleg ha attól az embertől kapjuk akit azt hittük szeretünk. Mi vesz rá egy lányt, hogy megbocsásson, miért hagyja, hogy megalázzák? Ki fogja megmenti ebből a fajta életből? Ki tud lépni egy olyan kapcsolatból amit az erőszak és a félelem ural?    

Face the Sun

http://facethesun-szilvi.blogspot.hu/

Jó olvasást kívánok, és kitartás, már csak egy nap van vissza a hétvégéig!!! ;) 

Sam xX

1. évad 5. fejezet: Amikor felhagyok a gátlásokkal

~Visszatekintés~

A gyárépületből szinte üvöltött a zene, az omladozó lépcső és a bedeszkázott ablakok csak kitűnő álca volt a rendőrök számára. A dübörgő dallam összefolyt a részeg tinédzserek ordítozásával, és már távolról megéreztem az alkohol torokmaró szagát. Összefontam magamon a kardigánom, és megfordultam, hogy rámosolyogjak Dexterre. Elhessegettem a rossz előérzetem, és odaléptem eléje, hogy a karommal átfonjam a nyakát, és habkönnyű csókot leheljek az ajkára. Finom borostája lágyan cirógatta az ajkam, amitől vigyorognom kellet. Hátrébb léptem, és összefűztem az ujjainkat.

– Készen állsz? – pislogott rám hatalmas, kék szemével. – Ugye tudod, hogy nem muszáj bemennünk?

– Hát persze, Dex. De ma van a születésnapod, és egy cseppet sem szeretném elrontani! Különben is: király lesz! – pislogtam rá, mégis idegesen fészkelődtem mellette. Hátrahajtottam a fejemet, és hagytam, hogy újra ellepjen puszikkal. A kezét gyöngéden a hátamra tapasztotta, és egy picit hátradöntött. A teste szorosan feszült az enyémhez, és az éjszakai sötétségben csak az állát láttam tökéletesen kirajzolódni, ahogy az utcalámpák tompa fénye rávetül. A tenyerembe fogtam az arcát, és lecsókoltam az arcára cseppenő esőcseppeket, az álla megremegett a kezemben. Illedelmesen kinyitotta előttem a kaput, és betessékelt. A bejáratnál egy széles vállú, izmos kidobó őrizte a helyet, hogy senki se juthasson be észrevétlenül. Dexter megfogta a kezem, és a murvás bekötőúton odasétáltunk a bejárathoz.

– Két egész jegyet – morogta Dexter, és valamiért elkezdtem feszélyezetten érezni magam. Kínos, baljós előérzet tekeredett a tarkómra. A fickó valamit felfirkantott a kezében lévő papírtömbre, és már éppen akarta Dexter kezébe passzolni a jegyeket, de ekkor a barátom felhorkant. – Basszus – nyögte. – A kocsiban felejtettem a bukszám! Egy perc és jövök – bólintott a kidobó felé, aki a falnak támaszkodva összefűzte a mellkasa előtt a karját. – Szívem – biccentett felém is. Az egyre jobban szitáló eső végül átalakul záporrá, és vacogva figyeltem, ahogy visszaszalad az autóhoz. A hajam nedves lett, és ragacsos tincsekben tapadt az arcomhoz. A nagydarab férfi tett felém három lépést, amitől hátrálni kezdem, és az apró kavicsok megcsikordultak a talpam alatt.

– Odaadhatom a kabátom – mély, erőteljes hangja volt, és reszelősen visszhangzott a fejemben. Hitetlenkedve néztem rá.

– Kösz, megleszek nélküle – vágtam vissza ingerültem, mert utálom, ha erőszakoskodnak velem. – De értékelem a nagylelkűséged.

– Ugyan, ne csináld… Még a végén megfázol, cica! – durva, sebhelyes ujjaival lehámozta magáról a kabátot, és amikor felém nyújtotta, egy fekete csillanást észleltem a hátában. A közeledő alak macskaszerű, hangtalan léptekkel, szinte suhanva lépett az ajtóhoz, és a szeme csak egy pillanatra villant felém. Göndör, elázott fürtjei a homlokára tapadtak, és borostyánszín, a félhomályban roppant intenzíven zöld szemét végigfuttatta rajtam. A mutatóujját az ajkára tapasztotta, és összevont szemöldökkel jelezte, hogy maradjak csendben. Fekete bőrdzsekijének hátuljára egy fehér H betű volt varratva, két oldalt vörös szárnyakkal. Visszairányítottam a pillantásom a kidobóra, és megéreztem egy apró, hátulról érkező lökést.

– Parancsoljon – Dexter a kitetovált fickó markába gyömöszölte a papírpénzt, és átvette a jegyeket, amelyeknek a széle kissé felkunkorodott az esőtől. – Maradj mellettem – súgta a fülembe. – Nem igazán hölgyeknek való hely, de majd vigyázok rád, ígérem. – Megfogta a kezem, és óvatosan felmásztunk a lépcsősoron, majd Dexter a lábával belökte az ajtót, és az alkoholszag a dübörgő zene tónusával egyszerre vágott mellkason. A bárpultnál azonnal észrevettem Ninát, és legszívesebben azonnal megfordultam volt, hogy kirohanjak és egész hazáig meg se álljak. De nem akartam elrontani ezt az estét, szeretném, ha ünnepelten érezné magát Dexter, és ha ehhez az szükséges, hogy elviseljem a csajt, akivel négy éven keresztül egy évfolyamra jártam, és aki tönkretette hetedikben a szüleimtől kapott mobilt a szülinapomat követő napon, hát legyen. Kibírom. Láttam, hogy Nina lezöttyen a székről, és azonnal kihúztam az ujjaim Dexter kezéből. Bólintottam.

– Menj csak, itt megvárlak. Hozz valami innivalót, mert ez a szag kiégeti a tüdőmet. De ne legyen erős! – kiáltottam utána, de már eltűnt a tömegben. Égnek emeltem a szemem, és undorodva figyeltem a közelgő Ninát. Hosszú, formás lábai vannak, viszont hihetetlenül esetlenül tipeg felém, és a fenekéig érő dús, szőke haja most egyenesre vasalva, mozdulatlanul tapadt a hátára. Erősen szemügyrevettem, és karba fontam a kezem.

– Tudtad? – vágott a mondandója közepébe. -  Bizonyára az anyukád… – és itt jól észrevehető macskakörmöket rajzolt a levegőbe, és odatántorgott mellém. –… akarta volna elmondani. – Egy pincér közeledett felénk, és ő leemelt egy pezsgőspoharat. A fele a földre ment, ahogy lekapta, és nevetve belekortyolt.

– Miről beszélsz, Nina? Nem túl korai már kilenckor beállva lenni? Részeg disznó.

– Részeg disznó? Én legalább tudom, hogy ki vagyok. Ellenen veled, Cristine Harris – a hangja erőteljessé vált, és megingatta előttem a fejét. – A minap az apám dolgozószobájában találtam egy dossziét. Csak annyi állt rajta rótt betűkkel, hogy Harris, és egyből felismertem a kézírását. Nem ismered a szüleidet, Cris. Nora csak örökbefogadott. Nagyon kicsi voltál, és külön kérvény van csatolva a hivatalos iratok mellé, hogy a dolog maradjon titokban. Lám-lám, elismered, hogy mire jó, ha az apád a helyi árvaházban dolgozik?  – A torkomba csomósodott a dühöm, és a gyomromat görcsös érzés rántotta össze, de biztos voltam benne, hogy ez is csak egy ócska tréfa, amit gondosan kieszelt. Bosszús léptekkel megindultam mellette, de a tenyerével visszatartott. Előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott papírlapot, és a kezembe nyomta.

– Nézd, Cris– a hangja olyan komollyá változott, ahogy még sosem hallottam. A jegesség eltűnt belőle, és valami unott fáradtság kerekedett felül rajta, egy cseppnyi megértéssel fűszerezve. – Tudom, hogy szörnyű vagyok, és négy éven keresztül megkeserítettem az életedet, de ilyenben nem hazudnék. Mi értelme lenne? Egy idő után mindannyian, ha nem is egészen, de egy icipicit felnövünk, és reálisabban állunk hozzá a dolgokhoz. Abban a pillanatban tudtam, hogy erről muszáj tudnod, ahogy a kezembe került ez az irat. Sajnálom, Cristine. – Megfordult, és az emberek kígyózó sorába olvadt. Lecövekelve meredtem utána, és egy meleg kéz tapadt a vállamra.

– Meghoztam az italokat. Neked frissen facsart narancslé – a kedvenced –, és magamnak kezdésképp egy tequilát rendeltem. – Zavartan, összeszoruló torokkal bámultam rá, aztán a kezemben tartott papírlapra, majd újra vissza rá. Kibontogattam az összehajtogatott papírt, és egy hitelesített okirat állt előttem, ami teljesen alátámasztotta, hogy a szüleim, akiket huszonkét éven keresztül szerettem és az igazi szüleimnek hittem, csak egy pár, akiknek nem lehetett gyerekük, ezért pont minket fogadtak örökbe. Hármunkat. Engem, Kate-et és Liamt. A remegés fokozódott a gyomromban, és a lábam alól kiszalad a talaj, de Dexter eldobta a poharakat, amik a padlóra csattanva szétrobbantak, és a körülöttünk lévő teret alkohol, narancslé és üvegszilánkok zápora árasztotta el, de ő gyöngéden elkapott, és a mellkasára húzott. A többire már nem is emlékszem.  

~Visszatekintés vége~

***

A FEJEMBEN MINDEN GONDOLAT AZT HARSOGJA, hogy menekülnöm kell, mégis huzakodva hajtogatom össze a ruháimat – azt a keveset, amit a baleset után sikerült kimenteni a romok közül –, és rendezetten a piros bőröndömbe pakolászom. Hihetetlen, hogy egyik percről a másikra mennyi minden képes megváltozni – tudom, hogy nem lenne tisztességes, ha ezek után is Harry segítségére szorulnék, és mindketten tudjuk, hogy van hová mennem, és a gyerekes csökönyösséget ideje félretennem. Felnőttem. Bármennyire is szeretnék az a meggondolatlan tinédzserlány lenni, aki valaha voltam, már nem vagyok képes rá – túlságosan is nevetségesnek és éretlennek gondolna, arra pedig semmi szükségem. Miután végzek a csomagolással, a táskáimat útra készen az ajtó mellé állítom, és lélekben felkészülök a legnehezebbre: Harry elé kell állnom, és mindezt úgy elmondani neki, hogy egy cseppet se sértsem meg, és neki se tűnjön fel, hogy az előbbi apró gesztusával megbántott… elüldözött. Mintha pusztán a sors fintora lenne, egyszerre csak megnyikordul az ajtó, és Harry széles válla bukkan fel előttem, rögtön utána besétál, majd hanyagul levetődik az ágyamra – a rugók megcsikordulnak a súlya alatt. A hátára dől, és összefonja a kezét a tarkóján.

– Ó, szóval több napra készülsz… – ragyog fel a csibészes mosoly az arcán. – Pedig én csak egyetlenegy napot terveztem Torinóban maradni, viszont a kedvedért átírhatom a programokat, és betervezhetünk pár plusz dolgot… Beülhetünk egy kávézóban csevegni rólad és rólam. Kettőnkről. – a szavai úgy hatnak rám, mint villámcsapások a mellkasomba, amelyeknek az utolsó szikrái megdermesztik a szívemet – majd hitetlenül meredek rá.

– Kettőnkről?

– Cris, attól a pillanattól kezdve, hogy két ember egy házba költözik – legyen az bárminemű okból –, akkor már nem x-ről és y-ról beszélnünk, hanem rólunk… Hidd el. – Lehunyom a szemem, és azon gondolkodom, hogy honnan és miként erednek ezek a bölcs gondolatai ennek a fiatal fiúnak. A rendületlen, kőkemény külső mögött bizonyára egy törékeny ember rejlik. Megfogja a kezemet, és ekkor tudatosodik bennem és ér révbe a gondolat, hogy én ezt nem érdemlem meg, semmiképp sem engedhetek meg magamnak egy ekkora kiváltságot – őt. A rám törő emlékektől az arcom felforrósodik, és a fájdalom egy ismeretlen formája gyengít el. Dexter. Alig egy hete történt. Friss veszteségek mardossák a lelkem. Olyan elhatározást teszek, amelyről tudom, hogy nem helyes, de muszáj megtennem a saját biztonságom érdekében – meg kell védenem magamat az újabb csalódásoktól és fájdalmaktól.

Lezöttyenek a dohányzóasztal előtti fotelbe, és mélyen a tüdőmbe szívom a levegőt.

– Gyere el velem ma este Max bárjába – Harry az arcomat kutatja, a válaszomat akarja leolvasni, de én könnyedén bólintok, és próbálom kipislogni a könnyeket a szememből. Ez egy kitűnő alkalom lesz arra, hogy végleg lezáruljon életemnek ez a szakasza, és titkokban elhagyhassam őt. Ugyan nem igazán éreztem magamat szalonképesnek egy partizáshoz, mégis köszönetképpen igent mondtam a kérésére, és miután fáradtságos nehézségek során sikerült kituszkolnom kíváncsi tekintetét a szobámból, hogy valami szabadidőruhát ölthessek magamra, ismét könnyek tolultak a szemembe a rám zúduló terhektől.

Nem engedhetsz a fájdalmaknak, Cristine! Újabb bukás lenne. Újabb… fájdalmak. Egy rózsaszín kapucnis felsőt és egy fekete nadrágot választok, ami kellemes összhangban van copfba kötött, vállamra hajtott szőke hajammal. Még egyszer utoljára megszemlélem magam a tükörben, majd a vállamra dobom a táskámat, és megragadom a piros bőröndöm fogantyúját. Csikorogva döcög utánam, ezért felemelem, és a kezemben cipelem ki. A folyosón csendesen osonok, és gondolatban mélyen imádkozom, hogy a ház üres legyen, és semmiképp se fussak össze Harry-vel. A konyhapulton észreveszem a slusszkulcsot, úgyhogy gyorsan zsebre vágom, és kiaraszolok az ajtón, kisurranva a homályos szürkületbe. Felderengett bennem egy emlék, amikor Dexterrel ugyanígy surrantunk ki egy sötét éjjelen a parkolóba, hogy aztán egy hotelszobát kivéve újra együtt lehessünk, ugyanis az állítólagos apám minden egyes leendő alkalmat kihasznált, hogy megpróbálja elhárítani tőlem Dextert, mert nem bírta elfogadni, hogy a hazug, álságos apuci kicsi lánya végre felnőtt, és képes megállni a saját két pici lábán. Körbepillantok a parkolóban, és felkattantom az autó csomagtartóját, hogy bedobáljam a cuccaimat. Az egészet egy barna pokróccal fedem le, és gondosan betűröm a szélét, hogy a bőröndöm minden egyes négyzetcentiméterét takarja. Briliáns! Visszaosonok a házba, és vízcsobogás hangját hallom, aztán egy lágy, mély, dallamos bariton szikrázik végig a tudatomon, amitől minden izmom megfeszül, és epekedve, meredten hallgatom tovább a kiszűrődő éneket – Harry. Az ajkamba harapok, és elfojtok egy sziszegve feltörő sóhajt. A borzongás forró áradatként száguld végig az ereimben, mintha egy vulkánkráterből feltörő lávafolyam söpörne végig a testemen, fájdalommentesen, szétáradva a zsigereimben, elöntve édes, csábító melegséggel.  

– Nocsak, simán elmehetnél kémnek is, tuti siker lennél a rendőrpasik köreiben… – Harry hanyag vállvetéssel kilép a mosdóból, és bevágja maga mögött az ajtót. A szokásos törülközőt tekerte a csípője köré, a puha anyag takarásából apró szőrpamacsok kandikálnak ki, amiről muszáj elfordítanom a pillantásomat, különben pillanatokon belül rákvörössé pirulok. Az arcomba toluló vértől lágyan pulzál, lüktet a bőröm, mintha áram száguldozna az ereimben. A gondolatok összefolytak a fejemben, mintha egy masszává sűrűsödtek volna, és a tekintetem szorosan rátapadt Harry izmos felsőtestére. Nem túlzottan kigyúrt, inkább csak amolyan jóleső látványt biztosító, izmos, szemrevaló vonulatokkal rendelkezik, és akaratlanul is széles mosolyra húzódik az ajkam. Felegyenesedem, mert tudatosodik bennem, hogy kissé összegörnyedtem, ahogy elvesztem a látványban, és lazán a falnak dőlök. Elmosolyodom. És erről az ártatlan mosolyról ismét Dexter villan az agyamba: újra magam előtt látom, ahogy megáll a hálószobám ajtajában, és lenéz rám. Az ágyon fekszem, a finom szaténlepedő beburkolja a testemet, és reményteljesen rámosolygok. Ő megrántja a vállát, én meg eleinte vonakodva fészkelődöm, de aztán beadom a derekam, és megpaskolom a magam melletti helyet. Lefekszik mellém, az ujjainkat összefűzzük, meztelen lábunk összeér, egymásba gabalyodik, és erősen magára húz. A ruhán keresztül is érzem vad szívverését, ahogy megremegteti az egész testét, mintha a vérében áramolna a szívdobbanása. A mellkasára hajtom a fejem, és ez volt életemben az első pillant, amikor nem arra gondoltam, hogy mi lesz holnap, hanem csak az adott pillanatnak éltem, és örültem, hogy átölelhet – hogy ott van nekem, még akkor is, amikor reménytelenül elveszett vagyok. Harry megkocogtatja a vállam, és visszazuhanok a valóságba. Gonoszkodó, buja vigyorral kurjant felém, akár egy felspannolt gimnazista.

– Mi van? – nevetve a fülemhez hajol, forró lehelete és a fürdőből áradó fülledt páralevegő elborítja a nyakamat. – Tetszik valami? – vigyorog.

– Ó, hogy azt a… – a mellkasára suhintok, és dühödten hátrálok. Hogy azt az önelégült mosolyodat törölnéd le az arcocskádról, Harry Kicseszett (Mindenkivel Kedves Vagyok) Styles!

– Cris, nem az erősségem a sportszerűség – kiáltja utánam önelégülten. – Jobb, ha ezt észben tartod! – szinte magamon érzem a kacsintását, de csak csendesen kinyitom a szobaajtót, és nevetve besasszézom, hogy újra beletemetkezzem a megszokott, zökkenőmentes magányomba.

A BÁR IZZADT TINÉDZSEREKTŐL, és meztelen, kigyúrt testű férfiaktól volt fülledt. A falak dohos szagot árasztottak, és mindezt tetézte az áporodott, forró alkoholbűz, ami beitta magát a ruháink anyagába. Sikertelenül próbálkoztam előretülekedni a nyomuló embertömegben, és minden oldalról testek csapódtak nekem, a porcikáim már sajogtak az enyhén pulzáló fájdalomtól. Max egy emelvényen állt, kigombolt inggel, szaggatott farmerben, fekete bőrbakancsban, és a sárga lámpafényben árnyalódva kirajzolódtak a bőre alatt dagadó izmai. Harry megragadta a csuklómat, és maga elé vonva védett a testével a szórakozó férfiak eszeveszett pörgésétől. Ha nem figyelek egy kicsit jobban, pillanatokon belül egy egész seregnyi kanbűzös, részeg társaság gyűrűjében találom magamat, és ez a lehető legelső és legrosszabb dolog, amit a ma este folyamán szentül el akarok kerülni. Maxnak enyhén borostás az álla, roppant vonzó az ajka, és ebben a pillanatban éppen maga elé emeli a hangosbemondót, és vadul beleüvölti: TE JÓSZAGÚ ÉG, ITT TÖMÖRÜLNEK PÁRIZS LEGVADABB KANJAI… CSAJOK, VIGYÁZZATOK MAGATOKRA, FIÚK, CSAK SEMMI ERŐSZAK! Harry elmondása szerint Max a tulajdonosa ennek a bárnak, és bevallása szerint minden vagyona innen ered a fickónak, ami nem lehet kevés, látva az autóját és a ruháit, nem is beszélve a szexi, Rolex karórájáról, ami ott feszít a csuklóján, és meg-megvillannak rajta a fények. Harry a fülembe suttog valamit, és fülig érő vigyorral néz le rám, amitől kissé meginogok. A teremben mindenki egy emberként figyel Maxra, és az állvány mögötti sötét folyosóról egy sápadt arcú, szőke hajú, talán ír génekkel rendelkező srác lép ki, majd hátba veregetve a barátját, a sorok között a bárpulthoz kígyózik.

– Niall, te zabálógép, szolgáld ki ezeket a szomjazó embereket… Ma mindenki egy körre a ház vendége! – éles harsogás söpör végig a termen, és abban a pillanatban mindenki a pultokhoz tömörül, a férfiak ököllel püfölik a faburkolatot örömükben, és kurjantások csendülnek. Felajzott férfiak vágnak el mellettem, és tülekednek minél előrébb a sorban. Sörösüvegek koccannak egymáshoz, és öblös nevetés visszhangzik végig a szűk helyiségen, miközben valaki felkiált, a hüvelyujját a sörösüvegének szájára szorítva, felrázza, majd beleordít a fejvesztett emberek tumultusába:

– Elő azokkal az agyarakkal, fiúk! Mutassuk meg, ki itt a király… – ezzel az ujja cuppanva lecsúszik a karimáról, és habzó sör fröcsköl mindenfelé. Hirtelen a karomat a fejemhez kapom, hogy lebukjak az áradat elől, de ekkor egy kemény testbe ütközöm. Harry lehúzza magáról a pólóját, a fejemre teríti, és a karjai szorosan átfognak. Az arcom a mellkasának csapódik, és érzem a szívének vad lüktetését. Ez a hang kizár minden mást az elmémből, és egy röpke másodpercig csak a ritmikus dobbanásait fülelem. A mellkasán izzadtságcseppek csorognak le, és az ujjaim önkéntelenül is végigfutnak a hasán, kitapintva kemény, megfeszülő izmait, majd az ujjpárnáimmal leitatom a legördülő cseppeket. Hosszas, mély sóhaj szakad fel a torkomból, és Harry a nyakamba temeti az arcát, az ajka a bőrömet érinti, amitől szikrázó energia szalad végig rajtam bizseregve. Némán állok, aztán lassan elhúzódom, és nevetve belebokszolok a vállába.

– Nagyon úgy tűnik, hogy minden adandó alkalmat kihasználsz a meztelenkedésre – pirítok rá, és lehámozom a fejemről a fehér pólóját, majd nevetve hozzávágom. Harry tekintete felderül, és dübörgő akkordok harsannak, amitől széles mosolyra húzódik az ajka. Közelebb hajol, és a fülembe suttog:

– Imádom ezt a számot, Cris. – Füttyentések és kiáltások emelkednek felül a zene hangerején, és az elől álló emberek félkörbe tömörülnek. Felzúg egy fülsiketítő tapsvihar, és Harry megbökdösi az oldalam, hogy menjünk egy kicsit előrébb. Megállok egy széles fickó hátában, és lábujjhegyre emelkedve nézelődöm, hogy láthassam a bárban fellépő zenekart, de még így sem tudom megfelelően szemügyre venni a felvonuló zenészeket, amikor valaki megragad a derekamtól fogva, és a magasba emel. Sikítva tiltakozom, de amint meglátom Harry arcát, ahogy vigyorogva felnéz rám, a félelmem alaptalannak bizonyul, és lazán átlódítja a lábam a vállán. A nyakában ülök, az ujjaim göndör fürtjeibe túrnak, és meglátom a fellépő Linkin Park együttest. Odáig és vissza vagyok, minden izmom megfeszül, mert amióta az eszemet tudom, azóta el szeretnék menni egy Linkin Park koncertre. Harry arcáról is sugárzik a mosoly, és egy váratlan lökéstől megremegek, mintha valaki hátulról nekiütközött volna a hátának. Hátrapillantok, és egy barna hajú, szelíd tekintetű fiút látok a hátunkban, aki félénken mosolyog, mégis különös magabiztosság csillan a szemében. Megkocogtatom Harry vállát, miközben ő velem együtt hátrafordul, így szemtől szembe állunk a fiúval, aki a zsebébe süllyeszti a kezét, és előre-hátra biceg a cipőtalpán, miközben minket bámul.

– Ne haragudjatok, valaki meglökött hátulról, és… – mielőtt befejezhetné a mondatot, Harry megpaskolja a vállát, és mélyen a szemébe néz.   

– Semmi baj, haver, előfordul.

– Louis vagyok. Louis Tomlinson – nyújtja a kezét Harry felé, majd hosszasan kezet ráznak. Miután mi is bemutatkozunk és felcsendülnek az első dallamok, visszafordulunk a színpad felé, hogy láthassuk a rázendítő zenekart.

– (When this began), I had nothing to say, And I get lost in the nothingness inside of me, (I was confused)… – a bal kezemet a magasba emelve lengtem a ritmusra, a jobbal Harrybe kapaszkodtam, és eleinte csak halkan suttogtam a számot, majd a gátlásaimat hanyagul feladva, vadul, hangosan kezdtem üvölteni, ahogy a zene ereje magával söpör, és végigszikrázik felajzott testemen. Aztán a tömeg hirtelen, egy emberként torpan meg, és a beálló csendben kínos balsejtelem ereszkedik rám. Autók tülkölése vág a némaságba, és egy idős férfi toppan be a bár ajtaján, és az asztalról leemel két üres sörösüveget, majd dühösen összecsapja őket. Üvegszilánkok repülnek mindenfelé, és az első sorból pár lány rémülten felsikolt. A mellkasomban zakatol a szívem, amikor a férfi öblösen felnevet, és a levegőbe bokszol. A hátában feltűnik egy fiatal, barnahajú srác, és egyszerre ordítanak fel. A bennem lappangó jeges félelmet áldásos megkönnyebbülés váltja fel.

– Kezdődjék az őrjöngés, emberek! – zúgja a srác, és bepörög a tánctérre. A zenekar azonnal rákezd a refrénre, és újra hatalmas zsibongás következik, szinte semmit sem lehet hallani az emberek üvöltése és a zene lüktetése mellett. Éljenzés harsan, és Harry előóvakodik velem a színpad elé, így tökéletes szögből láthatom az őrültes hangulatot teremtő bandát. Az egész mellkasom dübörög a hangos zenétől. Harry megfogja a kezem, meleg ujjbegyei a tenyeremet cirógatják, és felmosolyog rám, aztán lassan leemel a válláról, leereszt maga elé, és a karomat átfonja a csípőjén, így roppant intim viszonyba kerülünk egymással, a testünk minden négyzetcentimétere összeolvad. A lélegzetem ziháló válik, és összehúzott szemmel nézek fel rá, próbálok a szeméből olvasni. Átfonja a kezét a nyakamon, az arcunk összeér, az orra az orromat súrolja, és érzem forró, égető leheletét a bőrömön. Hátrálunk pár lépést, és egy oszlopnak szegez, a testem tökéletesen simul az övéhez, és egy kissé felnyom a gerendára. Az arckifejezése vidámról szenvedélyesre, birtoklóvá változik, és felizgult teste keményen szorul az enyémnek. Már nem érdekelnek a szabályaim, lerombolom őket, akár egy omladozó ház falait, és átadom magam az érzéseimnek. A kezem kutatóan végigsiklik a nyakán, a hasán, és egy pillanatra visszarántom a kezem a nadrágja övétől, amikor megragadja a csuklómat, és biztatóan visszatapasztja oda a kezem. A nyelvével végigszánt az államon, majd érzékien beszívja az alsó ajkam, és ebben a pillanatban minden elhal körülöttem: a zene, az őrült, ordítozó emberek, a hangok, és csak az érintésének élek. Ez már a valóság, nem egy buta, a múltkorihoz hasonló, eszeveszett álom. Az ajka lágyan simul az enyémre, és meghökkenek, hogy a bőre mennyire égetően forró, kényeztető. Megcsókol. Amikor a kezemmel végigsimítok a farmerja dudorán, élesen, nyögve felszisszen, és megpuszilja az arcomat. Ahogy visszahúzom a kezem, valami megcsörren a zsebében, és ettől az egyetlen apró hangocskától szomorú kétségbeesés söpör végig rajtam: a kocsi kulcsok. A keze a combomat markolja, és az arcát a vállamba fúrja.

– Hahó, cica – morogja a hátunkban egy rekedtes, mély férfihang, és azonnal megérzem a hátamra simuló durva ujjbegyeket. Egy feltüzelt test csapódik nekem, minden nézetcentimétere nekem feszül, és jeges borzongás szalad végig a tarkómon. A férfi a tenyerével hátrataszítja Harryt, és ő tántorodva belebotlik egy székbe, alig tudja megtartani az egyensúlyát. Borzongás fut végig rajtam, és a közelgő dulakodástól görcsbe rándul a gyomrom. A düh lihegve tör fel a torkomból. Egy harmincas évei végén járó, borostás, iszonyúan kigyúrt testel büszkélkedhető férfi szegez a falnak, a karjaim leszorítja a testem mellé, és mozgásképtelenül állok előtte. A feszültség bénító injekcióként hat a végtagjaimra, a sokktól megmerevedve állok előtte – a merevsége keményen a hasamnak nyomódik. Keserű undor költözik ki az arcomra, és a pasas válla fölött észreveszem a magasba lendülő öklöt. Éppen időben rántom oldalra a fejem, és a férfi homloka a gerendának csapódik. Halk reccsenés hallatszódik, és amikor rám néz, vékonyka vércsík szivárog lefelé a homlokán. Zaklatottan körbenézek, és rémülten keresek kiutat a karjai szorításából, de képtelen vagyok szabadulni – nem tudok. 

LASSAN TÍZ ÓRA. Miután Harry két kimért ütéssel lerendezte az izomagyú fickót, elvonultunk egy hátsó bokszba, hogy felhörpintsük a tequilánk. Ismerős arcokat pillantok meg a bárpultnál ácsorogni, és döbbenetemben még lélegezni is elfelejtek, lázas örömujjongásban török ki. A főiskolás évfolyamtársaim támaszkodnak nevetve a pultra, az arcuk ugyanolyan vidám, mint évekkel ezelőtt, csintalan báj és átható intelligencia árad belőlük – kellemesen elmosolyodom. Sheila átkarolja Manett nyakát, és bizalmasan csevegnek, mint két fülig szerelemes, álmodozó tini. Sheilának ugyanolyan gyönyörű, ébenfekete a haja, mint a sulis éveink alatt, és Manett narancsvörös tincsei sem változtak, rakoncátlanul keretezik az arcát, egy-egy begöndörített fürt rugalmasan omlik le a füle mellett, a színe akár a lemenő napé. Még mindig bizsereg az ajkam Harry forró, észbontó csókjától, és a testem olyan, akár egy energiabomba: komolyan kezdem úgy érezni, hogy menten felrobbanok. Körbepillantok, és már éppen készülök indulni, amikor Harry ujjai a csuklómra fonódnak, akár egy bilincs, és összehúzott szemmel mered rám. Összevonom a szemöldököm, és hitetlenül bámulok rá, próbálom értelmezni a reakcióját. A bőre forró. Az ujjai mintha lyukat égetnének a bőrömbe. Elképzelni sem tudom, honnan jött ez a dühös indulata, csak abban vagyok biztos, hogy minél előbb ki kell szabadulnom a bűvköréből.

– Várj – a hangja kimért és ellenséges. Ijesztő. Tétlenül, reszketegen bámulok rá. – Nem akarom, hogy odamenj – súgja. – A tulajdonom vagy. Birtokollak. – Felpattanok. A szívem hevesen ver a mellkasomban, a hirtelen mozdulattal megtántorodom.

– Miről beszélsz, Harry?

Hideg düh csomósodik a gyomromba, maró könnyek tolulnak a szemembe.

– Te vagy az egyik kiválasztottam, Cris.

Aztán a világ elsötétül.  

U.i: Köszönet illeti Brianát a csodálatos designért, amit a blognak tervezett! Nagyon tetszik az, amit alkottál, és ezúton is szeretném kifejezni, hogy mennyire tehetséges vagy! A segédmunkálatokért szintén köszönet illeti M.Mircsit is! :) Hálás vagyok. 
Köszönöm,
~SamWilberry xx

1. évad 4. fejezetAmikor mindennek vége

A KÖVETKEZŐ PILLANATBAN éles fájdalom hasít az elmémbe. Lassan szétárad és csillapodik a bensőmet mardosó bénító sajgás, és nem marad semmi más, csak valami primitív üresség. Valami a csípőmnek ütközik, a lökés ereje nekitaszít a falnak. Villámszerű fájdalom nyilall az oldalamba, és amikor oda akarok kapni, a karom megfeszül, s megérezem a csuklómra fonódó köteleket. Legszívesebben sikítani szeretnék, de a torkomon egyetlen hang sem jön ki, csak a keserű epe csípi a nyelvemet. A másodpercek kínosan vánszorognak, mintha évek lennének – hosszú, végtelen évek.

– Két dolgot jegyezz meg, kicsikém – Paris hangja hasít a kábulatomba –, hogy sose védekezz ököllel, ha a támadód két centire áll tőled, ugyanis így simán utat engedsz neki, hogy gyomorszájon öklözzön. Persze egy percig sem bánom, hogy így történt, legalább megkímélted az államat egy kékes-lila, sajgó folttól… – Összeszorítom a számat, mielőtt még rémültömben összevissza kezdenék fröcsögni. Az arcába akarok köpni, aztán tíz körömmel leszántani róla a húst. Gyilkos gondolatok kergetőznek az agyamban, egyik követi a másikat gyors egymásutánban.

– Harry rám talál… – sziszegem az első, ép gondolatfoszlányt, ami kibuggyan a számon.

Paris felkacag, noha az arca sziklaszilárd, eltökélt – és a szemében való éles csillogás is alátámasztja mindezt.

– Ugyanolyan buta liba vagy, mint a többi szőkeség.

– Merthogy??

Kérdőn felvonom a szemöldököm.

– Tudsz te egyáltalán valamit róla, azon kívül, mint amit látsz? Nem, édesem. És nem is kell felelned rá.

Undorodva megborzongok a szavaitól – de igaza van. Semmit sem tudok Harryről – semmit.

– Mégis mit kéne tudnom? – meresztem rá a pillantásom. A tekintete megrovó. – Hogy hány nővel feküdt le? Nem érdekel. Hogy miért ilyen titokzatos? Nem érdekel. Hogy… – Paris leguggol elém, és a számra tapasztja a tenyerét.

– Hogy miért vagyok én itt – feleli, és lehunyja a szemét. Egy pillanatra valódi bántatott láttam felvillanni az arcán, de aztán újra azzá az elszigetelt, kiismerhetetlen külsejű emberré vált, akit megláttam kilépni a fekete camaróból. Sötét rémület tekeredett körém.

– Mit akar tenni?

– Ma éjjel a magánrepülőmmel elhagyjuk Párizst.

A meglepettség letaglózott. Nem igazán számítottam bármilyen efféle fogadtatásra ettől az idegen férfitól, aki a felbukkanásával újra az ujjai köré csavart Harryt, mert valamiért az életem során mindig elkerültek az ilyen bajok, afférok, és csendesen meghúzódtak a háttérben. Most viszont minden felborult, és képtelen vagyok eldönteni, hogy mit kéne tennem. Fogalmam sincs, hogy van-e egyáltalán esélyem arra, hogy valamiként kijátsszam és elmeneküljek, de a torokszorító érzés egyre csak növekszik a bensőmben, és semmi jót sem ígér.

– Idevalósi vagy? – a kérdés meghökkent, csaknem felnevetek. Ennyire lerí rólam, hogy nem itt élek? Talán az ottani folyamatos esőzések, könnyű záporok, és a borongós idő teszi, hogy sokkal fakóbb és fehérebb a bőröm, mint az ittenieknek.

– Nem, a barátommal Londonban éltünk. – Rövidre fogom a választ, mert nem akarom, hogy mindemellett még a tragikus emlékek is megrohamozzanak.

– Most miért nem vagy vele?

– Sajnos autóbalesetet szenvedtünk, és csak én éltem túl…

A szavak kellemetlenül marják a nyelvem, mint egy rossz sav, és az égető érzéstől fuldokolnom kell. Hányingerem támad, és a gyomrom olyan, akár egy hullámvasút, az adrenalin fel-le szánkázik bennem. Erősen imádkozom, hogy Harry a számítottaknál hamarabb visszatérjen, vagy legalább Max toppanjon be, és vessen véget ennek a földi pokolnak, ami elszabadulni látszik. Csörömpölést hallok, és a nappali lejáratában Margaret arca jelenik meg, a tekintete nyomban elfelhősödik, amint tudatosodnak benne a látottak. Beletúr a kötényébe, de ekkor kattanást hallok, Paris megtaszít a vállamnál fogva, és Margaret felé vetődik. A mobil kicsúszik a cselédlány ujjai szorításából, pörögve a szoba közepéig suhan, és becsusszan a dohányzóasztalka alá. Égető vágy kerekedik felül rajtam, és mintegy tíz másodpercem van a készülék után ugrani. Levetem magam, négykézláb csúszom az asztal alá, majd a markomba szorítom, és a fejemet fedezve a kezemmel, hátraaraszolok. Egy alig halható, tompított puffanás csendül, mintha a levegőbe egy energiaburok csapódna, és a lágy hang végigrezeg a szobán. Ó, istenem… Margaret. A térde összeütődik, a szájából érthetetlen, bugyogó hangok törnek fel, miközben a tenyerét a hasára szorítja, és leroskad a padlóra. Ruhája anyagát másodperceken belül átáztatja a vére, és a látványtól ideges pánik lesz úrrá rajtam. Ahogy kilesek a dívány mögül, látom Paris kétségbeesett tekintetét: összehúzott szemöldökkel, üveges szemmel pásztázza az előtte elterülő, remegő testet, amelyből vér bugyog fel, és lassan apró tócsává gyűlik a padlón. Hozzám is elér a folyam, és lepillantva a saját tükörképem látom Margaret vérében: homályos, hullámzó arcomról süt a félelem, szinte érzem, ahogy belülről marja a testemet, elsorvasztva az izmaimat. Paris hitetlenkedve, kurtán felnevet, amitől visszazuhanok a valóságba.

– Hát nem érted? – fröcsögi tébolyultan. – Leállította. Mindent leállított.

– Mit? Mi olyan fontos neked, Paris, amiért ölni is képes vagy? – Abban a pillanatban sejtettem, hogy ezt rossz ötlet volt kimondani, amint az utolsó hang is kicsúszott a számon. Egy éles tárgy repül felém, és átvágva a nadrágomat, a combomba fúródik. Velőtrázó sikoly szakad fel belőlem. A sebhez kapok, és az ujjaimmal elszorítom a vérzést, hogy kiránthassam a penge élét. Az ökle az állkapcsomnak csapódik, érezem, hogy a fogaim összecsikordulnak, majd éles, áramütésszerű fájdalom cikázik végig a nyelvemen. A vérem ízét érezem a számban, ami felhabosodott, és bugyogva szivárog lefelé a szám sarkán. Ezután minden csak sötét, ködös történés. A fájdalmam beárnyékolja a gondolataim, reszketve borulok a padlóra. Hallom, hogy valaki felkiált, a nevemet ordítja, és kétségbeesetten felém rohan. Hunyorítva tudatosodik bennem, hogy Harry karjai a derekam köré fonódnak, óvatosan a karjába vesz, és lefektet a díványra. Ezután Max alakját látom, ahogy elmosódottan Paris felé lendül, az öklével állon vágja a férfit, akinek felcsuklik a feje, és imbolyogva hátratántorodik, beverve a fejét a könyvespolc sarkába. A könyves szanaszét szóródnak, és Max a gallérjától fogva a magasba emeli Paris elgyengült testét. Felnyomja a falra, de a kába Paris kihasználja ezt a pillanatot is, megveti a lábát, és gyomorszájon rúgja a küzdő ellenfelet. Max összegörnyedve hátrál, az arcán összeszaladnak a vonások, kirajzolódnak a barázdái, amelyek fájdalomról árulkodnak – de nem tétovázik, hamar feleszmél. Megpördül, és újra megragadta Paris karját, a férfi arcára meglepődöttség költözik a hirtelen lökettől, és ideje sincs visszavágni. Max a magasba lendíti, a gyomrába bokszolt, amitől Paris hörögve felköhög, és vért okád a padlóra. Mindenfelé apró vércseppek záporoztak, aztán Max meglendíti a karját, és a magasba emeli az erőtlen testet. Paris tarkója a csillárnak csapódik, ami megremeg, és a padlóra zuhan. Ezernyi apró üvegszilánk csörömpölése csendül, és az üveggömbök szilánkokra robbannak. Valami forró, melengető érzés kúszik az arcomba, és hosszú ujjak simulnak a bőrömhöz. Öntudatlanul elmosolyodom. Pislogok párat, és Harry arca rajzolód ki homályos látóterem előtt – a látvány megkönnyebbüléssel önt el. Lenéz rám, miközben az ölében tart és az arcomat simogatja azokkal a kifejezően hosszú zongoristaujjaival, és látom, hogy a göndör fürtjei az arcát keretezik. A lélegzetem zakatolóvá, sebessé válik – és nem a történtek miatt. Aztán képtelen vagyok kitartani, az ölébe hajtom a fejem, és elragad a sötétség.

***

VALAMI HIDEG ÉS PUHA NYOMÓDIK A HOMLOKOMNAK, rögtön utána fojtott hangok tekergőznek körülöttem. Az oldalamra fordulok, de nyomban belém hasít a szúró fájdalom – apró kis tűszúrásszerű bizsergés szikrázik végig a bőröm alatt. A végtagjaim elnehezülnek, mintha betontömbök passzíroznának az ágyhoz. Fogalmam sincs, hol vagyok. A szemhéjaim ólomsúlyúak, megpróbálok mellőzni mindenféle fizikai megerőltetést, ami fájdalomba kerülne a testemnek, és összeszorított szemmel temetkezem a párnába.

– Cris? – Felmordulok. – Cris, ébren vagy? Hoztam Tylenolt, ami majd csillapítja a fejfájásod… Van itt egy pohár víz is.  – Feszülten az oldalamra gördülök, nem törődve a villámszerű fájdalommal.  

– Emlékszel? – a hang felé pillantottam.

Harry.

– Csak homályosan. – Buzgón kutakodni kezdek az elmémben, hátha bevillan valami gondolatfoszlány, ami majd segít visszaemlékezni a történetekre. Semmi. – Én… Én… – tiltakozni kezdek, mintha az elmémmel szeretnék harcba szállni, de továbbá sem jut eszembe semmi – csak az üresség érzése lebeg bennem. Mintha kiütöttek volna, és törölték volna az emlékeimet. Tömör jégfal húzódik közém és az esti történések közé, áthatolatlanul.

Harry apró vállrándítással felel – még így is lenyűgöző. Ahogy mellém telepszik, ahogy a kezét összekulcsolja kinyújtott lábai között, és összevont szemöldökkel néz – mindettől meleg bizsergés szalad végig a gerincemen.

– Összeestél, és… beverted a fejed a konyhapultba. Kihívtam a háziorvosom, és Andrew azt mondta, hogy nem súlyos, csak leesett a vérnyomásod, ez okozta az ájulást. Jól vagy?

– Jól, csak… olyan fura. Mintha… – A pillantásom a bekötözött combomra téved. Istenem, mi történt velem? – Meglapogatom a kötést, a sebből sajgó fájdalom árad. – Mi tettem?

– Semmi baj, Cris. Egy kés volt a kezedben, amit magad alá fordítottál, és a combodba fúródott… Minden rendben van. A sebet már kitisztítottam, amíg pihentél. – Édesen elmosolyodik, és halkan hálát rebegek neki. Hiába próbálok bármire is visszaemlékezni, az elmémet sötétség borítja.

– Paris?

Harry töprengve összevonja a szemöldökét.

– Mi van Parissal?

– Ő is veletek ment? Tudod, miután említetted, hogy elugrasz Maxszal a kórházba… És egyébként is, ő most hol van?

– Visszarepült New Yorkba. Két héttel ezelőtt érkezett valami üzleti célból ide, és ma csak búcsúzóul benézett. Miért? – Egyszerűen nem tudom félretaszítani, elnyomni a bennem keletkező balsejtelmet.

– Fura. Mintha… mindegy, hagyd csak. Semmi. – Behunyom a szemem, és könnyek peregnek le az arcomon. Pontosan ezt akartam elkerülni. Rettenetesen érzem maga. Harry hátraveti a fejét, lágyan végigszántja hosszú ujjait a hajamon, ezzel eligazítva pár kósza tincsemet.

– Tudod mit, felejtsük el ezt az egészet, oké? Kérlek. Csak… semmi sem történt. – Mély lélegzetet veszek, és legszívesebben a karjaiba temetkeznék, belefúrnám magam a mellkasába. Harry bólint, és a kezembe adja a gyógyszert. Lehajtom két korty vízzel, és visszafekszem az ágyba. A fejem még mindig lüktet, és semmi kedvem talpon maradni – úgy a fájdalom kevésbé elviselhető.

– Készülj, Cris, holnap reggel Torinóba indulunk a legelső géppel.

– Olaszországba? Hurrá. Ez is egy bakancslistás álmom, amióta az eszemet tudom. Mindig is arra vágytam, hogy valaha eljussak Olaszországba… Várj! – feltartom a mutatóujjam, és utána intek. Harry csintalanul elmosolyodik, kivillannak a gödröcskéi. Tudtam, hogy valaha bekövetkezik ez a pillanat, de arra számítottam, hogy valamivel később. Hogy talán az idő lelassul, és kínkeservesen fog vánszorog. Mégis ki kell mondanom. Meg kell tennem.

– Harry… én… én már egész jól érzem magam, és egyáltalán nem vagy köteles befogadni. Most már jól vagyok. Van egy házam, remélhetőleg hamarosan találok valami munkát és pár barátot is, úgyhogy… Talán mindketten a magunk útjára térhetnénk. – Harry elfordítja rólam a tekintetét, összeszorítja a fogait, és élesen kifújja a levegőt.

– Ez nem ilyen egyszerű, Cris.

– Miért?

– Mert szeretném, ha velem jönnél. – Meglepődöm a szavain, és egy pillanatig tétován nézem, aztán visszafogottan bólintok.

– Végül is csak egyetlenegy napról van szó, nem igaz? Ez aztán tényleg nem oszt, nem szoroz. – teszem hozzá, és én is elvigyorodom. A mosolya őszinte, valódi. Olyan közel ül hozzám, hogy érzem a tusfürdője illatát, belélegzem, és lehunyom a szemem. A combunk összeér, lazán a karjára támaszkodik, és kutatóan személi a tekintetem. Felém fordul, hosszú tincsei az arcába hullnak, erős késztetést érzek arra, hogy az ujjaim belefúrjam, hátrasimítsam rakoncátlan fürtjeit. Ő közelebb csúszik, és megfogja a csuklómat. Az érintése mentén izzó energiavillámok szikráznak végig a bőrömön. Forróság gyúl az arcomban, felhevítve a testem. Lassan felemeli a kezét, és az ujjbegyével megérinti az ajkam. A kezeim az ölembe esnek, zihálva kapkodom levegőért – a tüdőm összeszorul, feszülten várom a folytatást. Hátrafordulok, hogy a szemébe tudjak nézni, és én is felemelem a kezem. Lassan lecsukja a szemét, moccanatlanul várakozik. Az ujjaim beleakasztom a pólója szegélyébe, óvatosan átbújtatom a fején a fehér anyagot. Dermedten figyeli a mozdulataim. A kezem a mellkasára tapasztom, a bőre forró, és érzem a megfeszülő, kidagadó izmait a tenyerem alatt. Végigsimítok a mellkasán, egészen a köldökéig, majd újra felfuttatom az ujjaim, belemarkolok a vállába, míg ő az ölébe húz, és összetapad forró, izzó testünk. Olyan erősen szorít magához, hogy alig bírok levegőt venni, az ujjaimmal cirógató köröket rajzolok a bőrébe, a háta megfeszül, ahogy a kezem bejárja, feltérképezi minden egyes vonulatát. Az arcát a nyakamhoz préseli, forró lehelete felperzseli a bőrömet, aztán megérzem éles nyelvét, amint erősen végigsimít az államon, a nyakamon, a kulcscsontomon.  Aztán eltaszít. Imbolyogva huppanok le az ágyról, a fejemben kérdések kavarognak, és remegve az ablakpárkányba kapaszkodom, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Szépséges arcát fájdalom torzítja el – összefacsarodik a szívem. De már késő. Semmim se marad. A lelkemben félelem, zűrzavar és megbántottság váltakozik. Harry a zsebébe csúsztatja a kezét, rám mered, és lassan felemelkedik. A lábával támasztja az ajtót, miközben a folyosó felé int. A falra felszerelt tükörben szkeptikusan végigmérem magam, és összetörten átlépek a küszöbön.

Mindennek vége. 

1. évad 3. fejezetAmikor az álarc lehull

FELRIADOK. A SZÍVEM ŐRÜLT ÜTEMBEN ZAKATOL, hallom a dobbanások visszhangját a mély csendben. Oldalra fordulok, és belepislogok a sötétítőn átszűrődő halványsárga napsugarakba, amik szaggatottan elárasztják a hálószoba sötétségét. Kapkodva szedem a levegőt, úgy érzem, mintha egy betontömb zuhant volna a mellkasomra. Levetem a hálóingem, és felülök az ágyban. Éppen a nyakpántos felsőmet rángatom magamra, amikor halk, fojtott neszeket hallok a túlsó szobából átszűrődni. Megdermedek, és zihálva összepontosítok a hangfoszlányok irányába. A kíváncsiság felülemészti minden ép gondolatomat, és égető vágyat érzek arra, hogy mindent kifülelhessek. Felállok, és a fotelre ülve a falhoz szorítom a fülemet: egy paplan, valamint egy párna suhogását-puffanását hallom. Erőtlen kiáltások törik meg a feszült csöndet, és felismerem Harry dühös hangját. Neee… Neee… Neee… – kiáltja fuldokolva, és hallom, ahogy ide-oda dobálja a karját, a teste rángatózásától az ágy fülsértően nyikorog, a rugók eszeveszettül pattognak. Percekig kuporgok a karfára támaszkodva, és néma rettegés kerekedik felül a testemen: mi baja van? Egy belső hang azt súgja, hogy tudnom kell, de egy másik hangocska óva int attól, hogy beleártsam magam Harry életébe. Valami azt súgja, hogy megrémülnék. Hogy futva menekülnék. Megrázom a fejemet, és elhessegetem a kéretlen gondolatot, amit valószínűleg Margaret ültetett el az agyamban – indokolatlanul.

Ne… Ne… Ne…

Ő az! 

Ezt nem teheted, Co…

Mintha elvágták volna a filmszalagot. A hangok elhalnak, és valami csattan a padlón, aztán síri csend ereszkedik a szobára, amitől libabőr szalad végig a hátamon, és a tarkómon felmerednek a pihék.

Én… Te…

Co…

Nem emelem fel a fejem, elgondolkodva bámulom a bézsszínű, apró virágmotívumokkal díszített tapétát, és a szobára újra csend borul, a levegőben érzem az izzó feszültséget. Az ajkamba harapok, és rettegve várok. Valamiért baljóslatú előérzetem támad Harry sokkos rémálmát kifülelve, és a torkomban apró gubancba gyülemlik az idegesség.

A-azt csi-csinálom, amit mondasz. Bármit. Bármit meg-megteszek…

Csak… csak kíméld meg. Kíméld meg őt!

A suttogása átcsap ordítozásba, és ekkor, mint valami vekker – amit felhúztak –, rémülten az ajtóhoz szaladok, és átrohanok a szobájába. Villanyt kapcsolok, és lehuppanok az ágyára. A hasán fekszik, a lepedő izzadt teste köré csavarodik, a lábai keresztbe, és mindkét karja hosszan elnyúlva a matracon. A vállára tapasztom a kezemet, és teljes erőmből megrázom. Fura nyöszörgés szakad fel a torkából, és kérdő tekintettel a hátára gördül, majd a karját a homlokához emelve – hogy eltakarja a vakító fényáradatot –, kinyitja a szemét, és töprengve pislog rám néhány pillanatig. Ismeretlen érzelmek váltakoznak bennem, és nem tudom hová tenni az iránta mutatott érzéseimet.

– Harry? – kinyújtom a kezem, és kisimítok pár izzadtságtól nedves tincset a homlokából. – Jól vagy? Szörnyű rémálmod lehetett. Ide-oda dobáltad magadat, és… és… – a hangom elakadt, ahogy az ujjai a csuklóm köré fonódnak, és hiába próbálom kiszabadítani magam, képtelen vagyok rá. Jeges borzongás söpör végig a tarkómon – akár egy kósza szellő –, és magyarázatra várok. – Örülnék, ha elmondanád… Ha megbíznál bennem. – jegyzem meg halkabban.

Kurtán bólint, és belevág.

– Néha… – mondja fintorogva. – Rémálmok gyötörnek. Legtöbbször homályos képkockák. Sötétség, vízcsöpögés, egy kiáltozó ember…

Megfogom a kezét, és cirógatóan végigsimítok az ujjpercein, majd megadóan bólintok – mintha mindent értenék. Csakhogy ez nem így van. Rá akarok kérdezni valamire, ami szöget ütött a fejemben, de nem akarom felzaklatni, és emiatt a felszínre hozni az imént megélt kínos rémálmot, úgyhogy inkább csöndben maradok, és mosolyogva fürkészem az arcát. 

– Egész biztos, hogy… – a szavamba vág, és összekulcsolt kezét az ölébe ejti.

– Egész biztos! – súgja pimaszul, de enyhe csalódottság csendül ki a hangjából. – Az életben három dolog van, amiben biztos vagyok: az első, hogy odavagyok nőkért, a második, hogy egyszer mindenki meghal, és a harmadik, hogy soha, semmiben sem vagyok biztos… Egyáltalán. – a hangja nyugodt, de tudom, hogy komolyan beszél. Megcsóválom a fejem, és vigyorogva meredek rá. Bár a gyász erős fájdalma szinte minden órában megfékezhetetlen hullámban tör rám, Harry valahogy képes elérni mindazt, hogy ez az egész egy fokkal tűrhetőbb legyen. Elviselhető.

Harry

KÜLÖNÖSEBB TÉT NÉLKÜL MEGŐRIZNI EGY TITKOT SOSEM KÖNNYŰ, de amikor fenyegetéssel és bántalmazással parancsolnak hallgatásra, az mindennél rosszabb. Ülök az ágyon, és figyelem, hogyan váltakozik Cristine arca. Sajog a szívem, ha rá gondolok, a veszteségére, a fájdalmára, de semmit sem tehetek. A kezem meg van kötve. Pórázra fogtak, akár egy megboldogult kutyát, aki az emberek közelében dühöngő vadállattá változik. Ilyen lennék? Cristine végigsimít a karomon, és az érintése mentén apró, tűszúrásszerű bizsergés árad szét. Nem tehetem. Megvetem a lábam, és az ölembe ejtem a kezem. Azért nem. Folyamatosan figyelmeztetnem kell magamat a határozott önuralomra, különben elvesztem a fejem, és ez a játék is egy őrült tébollyá változik. A feladat a megerősödés, a cél a tökéletes elszigeteltség ettől a velejében romlott társadalomtól. Cole szavai jutnak eszembe, és tátogva suttogom őket. Cris az arcomat fürkészi, és megpaskolja a vállamat. Szeretnék felkelni, de csupán csak a paplan takarja a testemet, és kizárt, hogy meztelenül flangáljak a kislány előtt.

– Mi a helyzet szépségem? – Cristine félénken pislog rám, és azonnal lesüti a szemét, ahogy meghallja a becézést. Zavartan feláll, és tétován összefonja a karját, hogy magabiztosabbnak tűnjön. Valamit motyog a fontos és halaszthatatlan dolgairól, és ördögi vigyoromat látva kisuhan a szobámból. Behúzza az ajtót, és a távozását követően üres csend telepedik a szobára. Van ebben a lányban valami, ami megkülönbözteti őt a többitől. Valami különleges. Elmondhatatlan. Szükségem van a jelenlétére, mert már csak attól is derűsebb kedvem lesz, ha a közelemben tudhatom – és elveszhetek a pillantásában. Szörnyű egy év van mögöttem, és jócskán elkövettem meggondolatlan döntéseket, amelyek hatással lesznek a jövőmre, és éppen akkor fognak visszaütni, amikor nem is számítok rájuk, ezért bármennyire is szeretném, sosem lehetek együtt Cristine-nel.

Soha. Semmikor. Még véletlenül sem.

Cristine

KILÉPEK A SZOBÁBÓL, ÉS HALKAN BEHÚZOM AZ AJTÓT. Emlékképek villannak fel, és újra a kórházi ágyon találom magam, érzem, ahogy Harry közelebb hajol, telt ajkai a fülcimpámat súrolják, és érthetetlen szavakat suttog nekem. Megrázom a fejem, és a konyhába sietek, hogy összeüssek magamnak egy könnyű gyümölcsturmixot, amikor valami kemény csapódik a testemnek, és a hirtelen lökettől hátratántorodom, de még mielőtt elesnék, erős ujjak fonódnak a csuklóm köré, és a fickó magához ránt, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Hálásan bólintok, és hátrálok egy lépést. Fekete bőrdzsekit látok, farmernadrágot, és bokáig érő bőrcsizmát, amin apró esőcseppek csorognak végig. A fickó motorsisakot visel, mert nem látom az arcát, aztán lehúzza a kesztyűjét, és leveszi a bukósisakot. Megrázza a haját, és kezet nyújt.

– Max Ward – megrázom a kezét, és egy kicsivel tovább szorítom hatalmas mancsát, ami neki is feltűnik, de nem tesz említést. Különös az akcentusa, olyan jólesően bizsergető, érdes, mégis lágy, finom hangzású.

– Cristine vagyok – dünnyögöm. – Cristine Harris.

Nem tesz említést az ittlétemre, hanem csak lazán a falnak dől, és zsebre vágja a kezét. Kutató tekintete végigjárja a testemet, amitől fülig elvörösödöm, és próbálom leplezni a zavaromat. Kinyújtja a kezét, és megérinti a vállamat. Ijedten feleszmélek.

– Harry? – kérdezi. – Itthon van? Ezer éve nem láttam az öreget.

Felnevetek a becézésén, és a szobája felé intek. Megpaskolja a vállamat, és rám kacsint.

– Köszi, kislány – motyogja. – Később találkozunk. – Feltartja a mutatóujját, és a válla fölött visszaint. Meredten bámulom, aztán elfordulok, és elindulok valami harapnivalót összeütni magamnak, és ennek a két jómadárnak. Igazán jól szórakozom rajtuk, és azon kapom magam, hogy az egyik Rolling Stones számot dúdolgatom, miközben a konyhapultok és a hűtő között sürgök-forgok. Előveszek hat tojást, sajtot, paradicsomot, salátát, és összeütök egy finom rántottát. Utána a fiúknak csinálok egy különös adag turmixot, amibe titokban belecsempészek egy kis grapefruitot, hogy kesernyésebb legyen az íze. Jókat kuncogok magamban, és az este előrehaladtával a kedvem is egyre jobb, és azt veszem észre, hogy örülök, hogy itt lehetek – a történtek ellenére is. Különös mód a fájdalmaim háttérbe szorulnak, mintha sikerült volna felépítenem magamban egy falat, ami elzárja a kínos érzéseimet, és eloszlatja múltam árnyait. Újra halkan énekelni kezdek, amikor egy hirtelen megragadják hátulról a csípőmet, és megpörgetnek. Harry áll velem szemben, az ajkán gúnyos mosoly, és a tekintete szikrákat szór a meglepettségtől. Összevont szemöldökkel bámul rám, és az ajka kissé lebiggyed, mintha elámulna a hangomon.

– Szeretsz énekelni? Nem is említetted. – Az arcán ott van a letörölhetetlen vigyor, ami annyira szeretek. – Ez gyönyörű volt.

Hátrálok.

– Te… Te mindet hallottad? – ijedten ránézek, és legszívesebben elsüllyednék a szégyenemben, amikor arra gondolok, hogy végignézte az esti kiselőadásomat, amiben ráadásul még táncoltam is. Édes istenem!

Feszélyezetten bólint. Azonnal pipacsvörös leszek, és mindenfelé fordulok, csak vele szembe nem.

– Nagyon ügyes voltál. – dicsér meg, és játékosan végigszánt a hajamon. Az ujjbegyei a fejbőrömet érintik, és bizsergető energiahullám nyargal végig a testemen az érintésétől.

– Max adott egy kis pluszmunkát, de ha esetleg kedved támad, eljöhetsz velem. Nem lenne ellenemre, ha… – félbehagyja a mondatot, és pimaszul rám kacsint. Max megjelenik a hátunkban, és magamon érzem kihívó, hetyke mosolyát. Illedelmesen megköszörülöm a torkomat, és a pulton álló tányérok felé bökök.

– Szobára akarjátok vinni, vagy megeszitek itt kint? – kérdezem, és a turmixgéphez sétálok, hogy kitöltsem az italokat is. Alig várom már, hogy megkóstolják.

– Ó, szobára mást akarunk vinni… – hallom meg a hátamban Max hangját, és elkínzottan felnyögök. Egy tálcára pakolok mindenféle kaját és innivalót, majd egyenként a kezükbe nyomom őket, és megpaskolom a hátukat – egymásra néznek, és felnevetnek.

– Na, tünés, elegem van az ingyen kabaréból! – rikoltom utánuk, de ők ekkora már eltűntek a folyosókanyarban, és újra kellemes csend telepszik a nappalira, ami megnyugtatóan hat sikongató idegeimre. Visszaemlékszem Harry mondanivalójára, amiben valami munkát emlegetett, és arra kért, hogy tartsak vele. Összeszorul a mellkasom, ha arra gondolok, hogy akár egy olyan kis zárt térben is együtt kell vele lennem, mint az autó, ráadásul több órán keresztül. Az ajkamba harapok, és bekapcsolom a tévét, majd a díványhoz sétálok, és unottan ledőlök. Egy kis ideig szörfözöm a tévécsatornák között, aztán megállapodom egynél – valami rémes zeneadónál –, és a vállamra hajtom a fejem, hogy álomba zuhanjak.

Harry

ELCSUKLÓ HANGGAL SUTTOGOM MAXNAK a teendőket, és próbálok felocsúdni a beálló csendben. A szívemben gyúló bűntudat valósággal szétmarja a lelkemet, és az érzés nem hagy nyugodni. Besötétedik már, mire mindennel végzünk, és lázasan kutatok az emlékeim között, hogy visszaemlékezzek arra a napra, amikor minden elkezdődött. Pokol volt. Az ablak előtt állva a testem ellazul, megpihen egy pillanatra, és némán figyelem a szitáló esőt, és az aláereszkedő ködfoltokat. Későre jár már, és nem vágyom egyébre, mint egy kellemes, forró zuhanyra, ami ellazítja a végtagjaimat. Megremegek a testemen végigszáguldó jeges borzongástól, és a szekrényből kiveszek egy tiszta, fehér törülközőt, amit a vállamra terítek, és elindulok a mosdó irányába. Behúzom az ajtót, és kilépek a folyosóra. Síri csend fogad, minden olyan békés, mozdulatlan. Komótosan végigsétálok a képkeretekkel teliaggatott falak mellett, és fojtott sóhajok ütik meg a fülemet. Keserű kétség és legyűrhetetlen vágy váltakozik a lelkemben. Cristine szuszogását hallom, de csitítom az éber kíváncsiságom, és belépek a mosdóba. Hosszú percekig engedem magamon végigfolyni a szitáló vizet, érzem, hogy az izgalom elárasztja a testem, de semmit sem tehetek, véget kell vetnem ennek az egész őrült helyzetnek, amely körülvesz engem. Szinte lebegek a gőztől forró, fülledt és párás levegőben, ami belengi a testem, és ellazítja az izmaimat. Miután legalább félóráig állok a vízsugár alatt, gyorsan megmosakszom, és kilépek a tusolókabinból. A derekam köré tekerem a törülközőt, beletúrok átnedvesedett tincseimbe, és hátravetem őket, hogy leperegjenek a cseppek. Fásult elidőzöm a tükörképemen, tétlenül álldogálok, aztán kilépek a folyosóra, és a távolból szűrődő szuszogás irányába indulok. Cristine édesdeden alszik a kanapén, a haja a feje körül szétterülve, a keze összefonva a hasán, és a lábai keresztbe fonva lógnak le a dívány végén. Szórakozottan figyelem, ahogy a lélegzése felgyorsul, mintha álmában is megérezné, tudatában lenne a jelenlétemnek, és óvatosan odasétálok, majd lekuporodom eléje. A feje egyvonalban van az enyémmel, meleg lélegzete csiklandozza az arcomat.

Várok pár pillanatot, mielőtt felébreszteném, és csak csendben, elakadó lélegzettel figyelem alvó testét.

Cristine

– Hahó, kislány, ideje felébredni… – homályosan érzékelem, hogy valaki meglapogatja a vállamat, és hunyorogva kinyitom a szemem. Az álmomat elnyomják a kívülről áradó zajok, és felkönyökölök a pamlagon. Zihálva szedem a levegőt, és tátott szájjal bámulom Harry gödröcskés arcát, és figyelem, ahogy gyengéden rám mosolyog, és kisimít pár tincset az arcomból, majd a fülem mögé tűri őket. – Éjfélre jár. – Azonnal hátrahúzódóm, és megsúrolom a szemem. A faliórára bámulok, és elnyűtten konstatálom, hogy már jócskán elmúlt éjfél. Különös energiamezőben találom magam a közelében, és az elmaradhatatlan bizsergés most is végigszáguld a tarkómon, ami lágy forróságot áraszt szét a testemben. Harry szétterpeszti a lábát, és a két karjával közrefog, úgyhogy hátrahúzódom, és dermedten figyelem, amint kissé közelebb hajol, az ajka veszélyesen közel kerül az arcomhoz, meleg lélegzete kósza tincseim mozgatják, és elbűvölten bámul. Levegőért kapok, és úgy érezem, hogy a bőröm alatt perzselő tűzcsóvák szikráznak fel. Megugrik a pulzusom attól, ahogyan rám néz, és önkéntelenül is beleszédülök a pillanatba. Megsimogatja a fejem búbját, és az ujjhegyeivel a tenyerem belsejét cirógatja. Visszafogottan elvigyorodom, és Harry szobám felé int. Kinézek az ablakon, figyelem az utcákat és a kereszteződésekre mutató táblákat, amikor valami megüti a szememet. Egy fekete camaró parkolt a járdaszegélyen, és az utasülés felőli ajtó szinte villámcsapásszerűen vágódott fel, és kilépett egy visszafogott, fekete szmokingot viselő férfi. Lehajoltam, és az összefűzött ujjaim bámultam az ölemben, amikor Harry megérintette a vállamat, és akaratlanul is a szemébe pillantottam. Megfagyasztott az ismeretlen rettegés, ami a férfi láttán keletkezett bennem, és megfékezhetetlen hullámban árasztotta el a testem. A harmincas évei elején járhatott, egyenletes, sejtelmes arca volt, mély vonásokkal és ívelt szemöldökkel, ami egyfajta különös bájt kölcsönözött neki – és a belőle áradó eltökélt határozottság megingatta az önmagamba vetett hitemet, mert tudtam, hogy én nem vagyok ennyire roppant határozott és intelligens küllemű. A fickóról lerítt, hogy jó családba született bele, a távolból is észrevehető volt jólöltözöttsége, márkás ruházata, mintha vörösen villogó felkiáltójelek jeleznék körülötte, hogy csak úgy dúskál a pénzben.

– Paris – hebegte Harry, és az arca elfelhősödött a felismeréstől. – Évekig nagyon jó barátságban voltunk, aztán… – lehalkította a hangját, és félbehagyta a mondandóját. Gyengéden meglapogattam a karját, és finoman rámosolyogtam. Feszült energia szikrázott a helyiségben, és mindketten megmerevedve vártuk, hogy melyik pillanatban szűrődik kopogás és csengetés hangja az ajtó felől. A zaj azonban elmaradt. Figyeltem, ahogy az arcára zavar költözik ki, és sürgetően tudni akartam, hogy miről is van szó – de egyelőre csak csendben várakoztam. A combomra szorítottam a tenyerem, és éreztem, hogy hideg verejték ütközik ki a hátamon.

Felhorkantam.

– Nekem elmondhatod! – szegeztem neki a kijelentést, és közelebb húzódtam hozzá. – A térdünk összeért, és tompán érzékeltem, hogy apró remegéshullámok futnak végig a testén. Rossz előérzet kerekedett felül rajtam, de próbáltam legyűrni a torokszorító, kínos érzést, ami behálózta a gondolataimat. Harry lehajolt, hogy a szemembe nézhessen, és a szemében gyúló ezüstös csillanás mögött megláttam azt a féktelen dühöt, ami elszabadult a testében Parist látva. Aztán az ajkán halvány, de elharapott mosoly jelent meg, ami tanúbizonyságot tett róla, hogy képes féken tartani haragosan dúló érzelmeit. – Megértelek. – Suttogtam halkan, alig hallhatóan.

– Nem kellemes nekem erről beszélni, ezért halogatom a dolgot… – Ekkor mindketten kopogást – vagy inkább átható dörömbölést – hallunk a bejárati ajtó felől, és Harry a válla felett hanyagul hátrapillant, majd elnyűtten biccent. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzam, de egyetlen hang sem jön ki rajta, inkább csak értelmetlen, bugyuta habogás. Zakatoló szívvel figyelem, amint Harry az ajtóhoz sétál, sziszegve leszegi a fejét, és egy határozott, erős mozdulattal feltépi. Talpra kecmeregtem, és elrendeztem a ruhám szélét, és tíz ujjammal szántottam végig kócos hajamon, hogy valamivel megnyerőbb külsőt kölcsönözzek magamnak. Harry összevonta a szemöldökét, és kezet rázott a belépő idegennel, aki otthonos mozgással dobta le a válltáskáját, kilépett a cipőjéből, és a fogasra aggatta a kabátját. A félelmem azonnal elpárolgott, amint vetettem egy kurta pillantást Paris felé, aki laza testtartással magyarázott valamit Harrynek. Elöntött a jóleső megnyugvást, ahogy kettőjüket figyeltem, amint mosolyogva kutatják egymást pillantását, és Harry nevetve megpaskolja Paris vállát.

– Gyere, haver, bemutatlak Crisnek… – Harry megragadta Paris karját, és a nappali felé húzta. Paris jellemzően az a szoborszerű szépség, akiből sugárzik életerő, mégis van benne valami érdesség. Talán a merev álla, az ívelt járomcsontja teszi ezt, vagy a fényesen oldalra zselézett, lelapított fekete haja. Kierőszakolok magamból egy mosolyt, és komótosan, enyhén megrázom a kezét, majd a kanapé felé intek.

– Üljetek le. Hozok valami innivalót, és… – Harry megragadja a karomat, meleg ujjhegyei finoman a bőrömbe mélyednek, amitől a gyomromba ideges görcs csomósodik, de amolyan jóleső, bizsergető.

– Rendben van, kislány. Köszönöm.

Elpirulok a becézését hallva, és tüstént kiszakítom magam a szorításából; a konyhába sasszézom, hogy elővegyek két üveg lehűtött gyömbérsört – majd kiviszem nekik, és mindketten mosolyogva, hálásan bólintanak, amitől minden izmom megfeszül. Megfordulok, és a szobám felé veszem az utamat, amikor Harry robbanásszerűen visszakiált utánam. Ijedten megtorpanok. A vállam fölött lesek vissza.

– Cris, be kell ugranom a kórházba, és Max is velem tart, de gondolom, nincs ellenedre egy kis Parissal eltöltött idő. Beszélgethettek az éneklésről. A srác nagyon jól tolja… – Vigyorogva rám kacsint, és feltápászkodik ültéből. A pólója alatt megfeszülnek az izmai, és visszafogottan stírölöm a bicepszét.

Bólintok. Viszont valamiért legszívesebbe én is vele tartanék, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Max már az ajtóban várakozik, amikor újra feleszmélek, és Harry futólag még felém villant egy mosolyt, amitől kirajzolódnak a gödröcskéi, és pár göndör fürtje a szemébe hull, majd kilépnek a szélcsendbe, de a meteorológusok erre a hétvégére is heves szélfúvást, helyenként zivatart jósolnak. Abban a pillanatban, ahogy becsukódik az ajtó, felvillan előttem Paris elutasító, gonosz vigyora, és újra hatalmába kerít a baljós előérzet, ami zizegve szikrázik körülöttem. Az energia mintha felsűrűsödne a kettőnk közötti légüres térben, ő bosszúsan elmormol valamit, és a zsebébe süllyeszti a kezét – immár kartávolságnyira állok tőle, mert közben bicegve felém közeledik. Gúnyos félmosolya jókedvbe bújtatott dühről árulkodik, ami lassan, apránként tör a felszínre, akár egy vulkán belsejéből vagy a föld magjából áradó forró, mindent felperzselő láva, és moccanatlanul várom a reakcióját.

– Tényleg fogalmad sincs, hogy mi jár a fejemben, igaz? – remegve köpi a szavakat, egész teste remeg a dühtől. Fájdalom suhan végig az arcán, de rögtön felváltja az erős eltökéltség. Közelebb lép. Rémülten hátrálok, a lábam nekiütközik a díványnak, hebegve megtántorodom. A félelem ízét érzem a számban, ami sokban hasonlít a vérem vasas, kesernyés ízéhez, amit az autóbaleset során éreztem. Újra megrohamoznak az érzések – és könnyek gördülnek végig az arcomon. A tüdőmből nehézkesen, sípolva szakad fel a levegő, a hangom elcsuklik a fel-feltörő hüppögésemtől. Levegőért kapok, és védekezően magam elé emelem a karjaim. Ezüstös csillanás fényét veri vissza a karórám, és egy penge éle mosódik el a tekintetem előtt. Harcolok a bennem dúló érzésekkel, de képtelen vagyok támadni. A sokk harcképtelenné tesz, megfagyasztja a gondolataimat, egyetlen ép terv sem elevenedik meg bennem, amely alkalmas lenne a menekülésemre. Paris alakja bukkan fel előttem, az őrült vigyora, ami elzárja a látómezőmet, a sötét fürjei, amik szétziláltak, amint felemeli az öklét, és a keze az államnak csapódik. Éles, szúró fájdalom szikrázik végig bennem. Elvesztem az egyensúlyom, és a padlóra görnyedek. Zihálva kuporgok, az arcom a combom közé temetem, hogy csitítsam a rémületem.

– Lám-lám… – Paris az ujjai közt pörgeti a kést, és leguggol mellém. Gyilkos fény lobban a szemében. – A történelem megismétli önmagát. – Színpadiasan felnevet, az ujjai elfehérednek a penge famarkolatát szorítva. A bütykei hófehérek. Minden ízemben remegek, a rémületem ideges csomóba tobzódik a mellkasomba. Úgy érzem, mintha egy satu szorítana, a testem meg akaratlanul is egyre kisebbre és kisebbre zsugorodna össze – összeroppantva a csontjaimat. Rosszabb, mint az ütközés ereje. Rosszabb, mint a karambol. Aztán minden elsötétedik, és a levegő egy szuszra kiáramlik a tüdőmből. 

*

Lisával még azelőtt felpakoltunk a buszra, mielőtt elbúcsúztunk volna anyáéktól. A barátnőm biztatóan megszorította a kezem, és felmosolygott rám. Az arcán könnyed, gondmentes vigyor terült szét, de az én bensőmet ismét valami ismeretlen feszengés húzta össze. Ott álltam, és lebámultam a kezemben tartott bőröndökre. Két hét. Tizennégy nap. Rengeteg idő a szabadságra, és az izgalom, akár apró tűszúrások, bizseregve terjedt végig a karomon, mint valami vérlázító szer. 

– Készen állsz? – motyogta izgatottan. 

– Egyáltalán erre készen lehet állni? 

A mosolya kiszélesedett, és kitárt karjai szeretetteljesen fonódtak a nyakam köré. 

– Mindenekfelett – suttogta a bőrömbe, és a hangjából áradó végtelen nyugalom csillapította az aggodalmam. 

Ez idő alatt ismertem meg Paul Higgins-t.